Ki is az a garabonciás?

Sárkánylovam haja vihar,

a hasa hajnalpirkadás.

Nagy László

Mi fán terem a garabonciás?

Miért alkalmas a személye arra, hogy kimondja az Ég és a Föld Menyegzőjét megidéző áldást a házasuló párra? Milyen örökség birtokában van, hogy földöntúli ereje legyen minden nagy garral garáló szavának?

Ott vannak a garabonciások felidézte örökségben a középkori peregrinusok, vándordiákok képviselte hagyományelemek is, azoknak a reneszánsz kori egyetemek között vándorló vagány legényeknek a történetei tehát, akikről Orff híres műve, a Carmina Burana is szól.

A garabonciás diákok tudományában a magyarok felismerni vélik a táltosok tudását is, így időben még mélyebbre is vissza tudunk tekinteni általuk a magyar őshagyományban. Felfedezve a táltos és a garabonciás között a hasonlóságok ellenére a különbségeket is: azt, hogy a táltost akarata ellenére választják ki és ragadják el a feladatára, a garabonciás viszont önmagát avatja be abba a tudásba, amelynek a végén ő is minden réven át belerévül a rejtve rejtező magyar misztériumok tudásába.

Ha a garabonciás szó lehetséges értelmezéseiben mélyedünk el, a garabonciás alakjának kapcsolatait a Selyemúton Kelet és Nyugat között közlekedő tudás keleti forrásvidékeire is elvezethetjük, a többféle hellén-görög levezetés szerint viszont karakteresen nyugati, mágikus, hermetikus, alkimista tudáshoz is köthetjük a garabonciást. Így járunk akkor is, ha a Czuczor-Fogarasi-szótárban szereplő hellén-latin chiromantia kifejezést vesszük alapul, de akkor is, ha a Pallas lexikon kijelölte nyomon haladva az olasz negromanzia szó népies gramanzia alakját vesszük szemügyre, s jutunk el a szellemeket idéző, bűbájos varázslások képzetköreibe.

S ha itt még mindig nem állunk meg, s a garabonciásban a pogány viharistenségek örökségét is észre akarjuk venni, akkor egészen a germán politeizmusig kell visszaszöknie a képzeletünknek. A vihardémonokig, s rajtuk keresztül egészen Odin alakjáig. Aki annyiban hollóisten is, hogy naponta a világba küldi két hollóját, hogy az ő fürkésző tekintetüknek hála tudjon meg mindent, ami méltó arra, hogy emlékezzünk rá, s ami méltó arra, hogy gondolkodjunk róla. S akitől a Kárpát-medencébe már csakis egy népdal dallamára érdemes visszaérkeznünk. Hogy imhol kerekedjen egy fekete felhő. S abban tollászkodjon egy sárgalábú hollú. S hozzá még abban torlászkodjon a Nap útján és a Hold útján egy csodafiúszarvas.

Hogy innen már a garabonciás a puszta létével az Ég és a Föld Menyegzőjét is csak szólítatlanul szólítsa. Hogy ezzel egyet se szóljon, de azt is lassan mondja. Hogy sárkányt zabolázzon. S hogy legyen a sárkánya mellé egy kérdése is.

Hogy azt pedig háztűznézőbe járassa. Hogy erre aztán a zárban térülő-forduló kulcs a házasuló férfi legyen. S hogy erre aztán a tárva táruló ajtó a férjhez menő asszony legyen.

Jó tudni, hogy a garabonciás személyisége által lefedett képzetkörben nagyon is sokféle kép tűnik át egymásba. A garabonciásokról alkotott képzeteinknek egyszerre tehát több forrása is van, s ezeket a forrásokat folyton-folyvást hagynunk kell egymásba folyni.

Vágáns goliárd és lélekkel lelkes táltos

Garabonciás például a talán legelőször eszünkbe ötlő figura, a garabonciás diák is. Ő a középkori peregrinusok, vándordiákok rokona, azoké a vágáns goliárdoké, akikről Orff híres műve, a Carmina Burana is szól. A garabonciás diák annyiban más viszont, mint a goliárdok, hogy hozzájuk képest sokkalta mélyebben beleássa magát a mágikusnak nevezett tudományok titkaiba. Ez a titkos tudással gazdagodó bűvös-bájos alak a magyar hatás alapján a környező országok hiedelemvilágában is megjelent: amikor tehát a fahrende Schüler, a płanetnik, a solomonar vagy a grabancijaš dijak szerepének értelmét keressük, akkor eredendően megint csak az ihletet adó példák, a magyar garabonciások körül foroghatnak a gondolataink.

Egyik folklórtudósunk, Solymossy Sándor tartalmasan és szemléletesen írja le a Carmina Burana világából is ismert nyugat-európai “vágáns goliárdok” és a kárpát-medencei magyar “garabonciás diákok” műveltségének ezt a rokonságát, de egyben kettősségét is.
“Amint ismeretes, a középkorban az iskoláztatás magasabb fokán, főképp az egyetemeken kialakult az a szokás, hogy a diákok nem egy helyen tanulták végig stúdiumaikat, hanem időközönként más-más oktató intézményeket kerestek fel. Egyetem akkoriban nem sok állott rendelkezésre, országonként egy-kettő. Az idegen országokat járó diáknak a nyelv nem okozott nehézséget: mindenütt latinul tanítottak, s a növendékek konviktusokban éltek. De amíg oda eljutottak, hosszú gyalogútjaik alatt (csak a tehetősek jártak lóháton) sokat kellett a köznéppel érintkezniük. »Vagans goliardok« volt az általános nevük, s útjaik alatt a vándorlás kalandjai, fiatal koruk nyughatatlansága és elpusztíthatatlan jókedve kiviláglik abból a nagy latin nyelvű énekgyűjteményből (Carmina Burana), amely e diákok ajkán keletkezett dalokat foglalta magában. Csapongó jókedv, dévajság, a nyomor semmibe vevése, a köznép lenézése, szerelmi kalandok elmondása, néhol egy-egy egyház ének – együtt adják e diákság akkori jellemképét. Az ifjak között legnagyobb hírnévre azok tettek szert, akik az úgynevezett tizenharmadik iskolát is kijárták. E legfelsőbb fokon az előadott tárgyak között az okkult tudományok, bűbájoskodás is szerepelt (necromancia »fekete mágia«). Európában e tárgyat csak néhány egyetemen tanították (Bologna, Varsó), s az innen kikerült diákság elsajátított bűbájoskodásait kivitte a köznép közé, ahol emiatt babonás tekintélyre tett szert. Nálunk ezenkívül foglalkozásuk közeli rokon lévén az itthoni táltosok mesterségével, a köznép szemében a két alak idővel szükségképp egybeolvadt. Ez a keveredés csak nálunk mehetett végbe, s tanulságos összehasonlításra adhat alkalmat olyan külföldi goliardok viselt dolgaival és népi hírnevével, akik a Burana-gyűjtemény típusát képviselték, de táltosvonásokat, mint odakint ismeretleneket, nem vehettek fel. A garabonciás (a necromanciás, gramanciás szóból) eszerint hazai alak, s ahol még rajtunk kívül emlegetik, például a délszlávoknál (grabancias néven), oda tőlünk származott el” – határozza meg a bűbájos tudományú vándordiákok két lehetséges megjelenési formáját és szerepkörét Solymossy Sándor.

A vándordiákhoz képest a garabonciás diák tehát ezek szerint még annyiban is más, hogy az ő alakjára a magyarok emlékezete már önkéntelenül is rárétegezi a táltos folyamatosan élő örökségét is.

Azzal azonban, hogy a garabonciás diákok tudományában a magyarok felismerni vélik a táltosok tudását is, időben még mélyebbre is vissza tudunk tekinteni a magyar őshagyományban. A középkori vándordiákok tudásánál régebbi, ősibb tudás felfejtéséhez Diószegi Vilmos magyarázatait hívhatjuk segítségül.

Diószegi úgy tartja, hogy a magyar hagyomány közegében a táltos, a garabonciás és a tudós ember alakja egymáshoz olyan mértékben hasonlít, hogy például a táltosjelölt és a garabonciásjelölt hiedelemcsoportját tekintve akár “teljes azonosságról” is beszélhetünk. Nyomatékosan felhívja viszont a figyelmet arra, hogy érdemes különbséget tenni a bűvös tudás megszerzésének passzív és aktív módja között.

A táltos és a garabonciás között a hasonlóságok ellenére ennek okán különbség is akad: ezek között az a legfontosabb, hogy a táltost akarata ellenére választják ki és ragadják el a feladatára, a garabonciás viszont önmagát avatja be abba a tudásba, amelynek a végén ő is minden réven át belerévül a rejtve rejtező magyar misztériumok tudásába.

A garabonciásokról élő mitikus hagyomány szerint ennek az önmagunkat beavató képzésnek van egy alapszintje, s van egy folyamatosan magunkat művelő, haladó, egyre emelkedő szintje. Az alapszintű oktatás során a hiedelem szerint a garabonciások egy barlangban tizenkettő és még egy iskolát végeznek el, s miután a tudásuk már éppen elegendő ahhoz, hogy a világba szétszóródjanak, fellépnek a szerencse kerekére, hogy ott áldozatot hozzanak. Tizenhárman vannak, s mire a kerékről leszállnak, már csak tizenketten maradnak. Egyikük mindig lebukik a forgó kerékről, s az ő sorsa az, hogy minden tudásával együtt mindenestül veszendőbe menjen. Hogy a saját sorsán keresztül tudassa, aki felhőt akar kerekíteni, annak magának is levegővé kell néha válni.

A garabonciások tudásának kiterjesztéséről szóló másik nagy hiedelemcsoport szerint a garabonciás a tizenkettő és még egy iskola elvégzése után is folyamatosan képezi magát, mégpedig abból a könyvből, amelyet az iskoláinak elvégzése után vehet át, s amely nem más, mint a garabonciások mágikus, aranycsatos fekete könyve. Erről a könyvről az összes hiedelem úgy tudja, hogy aki azt kinyitja, a könyv lapjairól varázserőt szabadít ki a világra – ezt a varázserőt uralni azonban csakis a garabonciás dolga.

A Nap útjának és a Hold útjának vándora

Vegyük észre, hogy a garabonciások tizenkettő és még egy iskolája, de még a garabonciások aranycsatos fekete varázskönyve is a napos-holdas csillagvilág tejes útjáról, a Tejúttal ékesített kozmikus látomásáról üzen. A tizenkét iskola ugyanis a Nap útja. A tizenkettő iskolán túli még egy iskola pedig a Hold útja. A holtak útja. Az Ősök útja. Ez is napos-holdas hagyomány, de a fény és a sötétség egyformán erős jelenlétén túl itt már megjelenik a világosságon túl egy nagyon határozottan bolyongó, kerengő mozgás is. A szerencse kerekének forgása itt ugyanis nem más, mint a kozmosz galaktikus örvénylése, a naprendszerekben kerengő-bolyongó csillagok, bolygók elliptikus vándorlása. S annak az aranykori, mágikus erejű hitnek a képe, hogy a csillagok állása határoz meg mindent az életünkben. S ha a garabonciásokat ennek az aranykori tudásnak, a csillagvallás tudásának őreiként határozzuk meg, akkor az iskolájuk elvégzése utáni próbatételük is ennek a hitnek a megjelenítése: annak szuggesztív láttatása, hogy őket a csillagok kerengése igazítja rá a földi vándorútjukra.
Az is érdekes és nagyon jellemző, hogy a világba megérkező garabonciások éppen tizenketten vannak. Annyian, ahány stációja a napútnak van. S annyian, ahány kőműves áll magos Déva várának falán.
Hogy miért tizenkettő a garabonciás?
Azért, amiért a marosszéki erdő is csak kerek erdő. Hogy madár lakjon abban tizenkettő. Hiszen itt már a számok mágiája a napút tizenkét stációján át is egyre csak a csillagokat, az Aranykor ősi örökségét üzeni. De úgy ám, hogy a szerencse kerekének kerengő mozgásával a garabonciások sorsa egyszersmind az örök visszatérés sorsképletét is rögtön megidézi.
Ezt az üzenetet hordozza a garabonciás szó Czuczor Gergely és Fogarasi János által megadott értelmezése is. A Czuczor-Fogarasi szótár tanúsága szerint ugyanis a garabonciás a gar-a és a boncás gyökök együttállásából megszülető szó a magyarban.
A gar az ő értelmezésük szerint egyebek mellett a kihágó magatartást jelenti – ez a gőggel határos magabízás köszön vissza abban a szófordulatunkban is, hogy valaki “nagy garral jár”.

Másrészt a gar szerintük egy elavult ige is, amelyik annyit tesz: jár, ballag. Innen jön a malom garatja is, amelyik a felöntött gabonát lejárja. Rokon vele a magyar gór is, amelyik egy szintén elavult ige – de a gördít, gördül, göröngy szavainkban érezni még a jelenlétét. Továbbá a gur (gurít) és a kér (kerül, kerít, kerek) igék is ehhez a szócsaládhoz tartoznak.

        A garabonciás igéző, bájoló varázsmondókáit is felsejleni érzi Czuczor-Fogarasi-szótár a garabonciás szóban: tekintettel arra, hogy a bűbájos szavak előadásával, a garálással is összeköti a szó jelentését.

        A gar-a előtagon túli további tagot pedig a szótár a “bonta”, vagyis bontó szóalakra vezeti vissza, utalva arra, hogy a nagy garral, “garálva” érkező garabonciás képes rendkívüli tünemények előidézésére, s ezzel a természeti rend felbontására – a bontásnak persze nem a romboló, hanem sokkal inkább a teremtő értelmében.

       A garabonciás szó jelentésének eredeteztetése a Czuczor-Fogarasi-féle értelmezéssel messze nem ér véget.

Szellemidéző és bűbájos

        Nem lehet és nem is kell eldönteni, hogy melyik eredeztetés a helyes, de ezek a motívumok, így, együttesen azért is beszédesek, mert a térben és időben messzire szétrajzó értelmezések akarva-akaratlanul is kirajzolják a garabonciás alakjának megfoghatatlanságát, szinte mindenünnen úttalan útnak induló örök visszatérését.

        Ismerjük a Kelet hatása alatt álló szómagyarázatot: e szerint a török kara (sötétség) és a buddhista szerzetest jelentő bonc szavak találkozását kell látnunk a garabonciás szóban, hogy ezzel a találkozással a garabonciás alakjának kapcsolatait a Selyemúton Kelet és Nyugat között közlekedő tudás keleti forrásvidékeire vezessük.

        És ismerünk nagyon sok hellén-görög levezetést is, amely Nyugat tudásához, de a zsidó-keresztény kultúrkör toposzain kívüli, azzal részben szemben álló mágikus, hermetikus, alkimista tudáshoz köti a garabonciást.

        Már a Czuczor-Fogarasi-szótár is megemlíti a kézből jóslást jelentő hellén-latin chiromantia kifejezést, mint esetleges magyarázatot, s ezen az úton halad a Pallas Nagylexikon is, amelynek következtetéseit több etimológiai szótárunk is átveszi.

        A Pallas szerint a garabonciás “olaszból került kölcsönvétel és az olasz negromanzia szó népies gramanzia alakjának magyaros ejtése. Az olasz alapszó pedig a görög nekromantia-ra lévén visszavezethető, első jelentése tulajdonképen «halottidéző», «szellemidéző», megholtak lelkeinek segélyével bűbájoskodó varázsló”.

        Más etimológiai szótárak az olasz gramanzěa szó mellett egy másik olasz szóra, a megbabonázást jelentő

scaramanzěa szóra is utalnak.

        A keleti, törökös és a nyugati, vagyis hellén-latin és olasz eredeztetések együttesen is ugyanazt a spirituális irányt határozzák meg: mindezen magyarázatok szerint a garabonciás valamilyen olyan tudás őre, amely kész arra, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben adott kulturális kódok rendjén kívül egy másik, mágikus szabályoknak engedelmeskedő rendet idézzen meg.

A garabonciásokat a mitikus idők messzeségében otthonosan mindezeken túl még az északi viharistenségekkel lehet rokonítani, már csak azért is, mert a legismertebb tulajdonságuk az időjárási jelenségek megidézése, terelgetése. Ők a felhőajtó-nyitogatók, akkor a hosszú út porából maguknak köpönyeget vesznek, s a kezükben nyírfaágat visznek, hogy azzal maguk köré bármilyen felhőt, esőt, vihart odaintsenek. Ezekről a viharistenségnek számító garabonciásokról írt csodálatos regényt Weöres Sándor (Bolond Istók), vagy írt káprázatos verset Nagy László (Karikáznak az ördögök).

Révülő viharistenség

Ha a garabonciásban a pogány viharistenségek örökségét is észre akarjuk venni, akkor egészen a germán politeizmusig kell visszaszöknie a képzeletünknek. A vihardémonokig, s rajtuk keresztül egészen Odin alakjáig. Aki annyiban hollóisten is, hogy naponta a világba küldi két hollóját, hogy az ő fürkésző tekintetüknek hála tudjon meg mindent, ami méltó arra, hogy emlékezzünk rá, s ami méltó arra, hogy gondolkodjunk róla.

        Ha ezt a gondolatot akarjuk kibontani, akkor Odin két hollója, Hugin és Munin nyilván megkerülhetetlen fontosságú.

        Annál is inkább, mert a két holló valójában egy és ugyanazon tudás őrzője. Hugin a Gondolkodó, Munin pedig az Emlékező.

        Hugin és Munin Odin segítői, de valójában egyek vele, az ő érzékszervei, amelyek az egész világot pásztázó figyelemmel követik mindazt, ami figyelemre érdemes. Minden hajnalban szárnyra kapnak, s körberepülik az egész földet. Este Odin vállára érkeznek vissza, és elmesélik neki, mi az, amit tudni érdemes.

        Az egész világot bejáró gondolat és emlékezet a samanisztikus hagyomány lélekutazásával rokon művelet: a tudat oszcillációjának világos képe. Van a test, amelyik éli az életét, s van ettől függetlenül a testnek egy olyan kiterjedése, amely a test érzékek feletti érzékelésért felelős, s úgy terjeszti ki az érzékelés megfoghatatlanul tekergőző csápjait szerte a világban, hogy közben a test látszólag nem vesz tudomást arról, hogy milyen észlelések gyűlnek és gyülekeznek össze számára a fizikai térben. Nem vesz tudomást róla, de mégis hagyja, hogy az utazó lelke ezt valahogyan a tudomására hozza.

        Az Odin körül, vagyis egy viharistenség körül kibontakozó hollóhiedelmek képe lehet az is, hogy a magyar őshagyományban szintén markánsan jelen lévő holló egy garabonciás vihardémon alakját is magára ölti.

Csodafiúszarvas, sárgalábú holló

        A dalt mindenki ismeri. Legfeljebb az nem magától értetődő, hogy a holló itt is a garabonciáshoz köthető. Pedig így van.

        Imhol kerekedik egy fekete felhő. Abban tollászkodik sárgalábú holló.[1]

        A felhőt, a fekete viharfelhőt kerekítő holló nem véletlenül rejtezik éppen a felhő belsejében. Nem véletlenül: hiszen ő az, aki a vihardémonokhoz hasonlatos bűbájossággal a sötétlő felhő viharos gomolygását kelti. S nem mindennapi erővel: egészen nyilvánvalóan valamiféle túlvilági tudomány birtokában, s valami isteni küldetés képviseletében.

        Ezt az analógiák is világosan mutatják. Ha a sárgalábú, fekete holló ebben a pozíciójában nem isteni erők birtokosa lenne, nem fordulhatna elő, hogy a helyébe ugyanezen népdal más variánsaiban maga a csodaszarvas-fiú, a magyar ősvallás ikonikus alakja, az Égatya Isten fia kerüljön.

         Erre a leghíresebb példa Sebestyén Gyula Regős-énekek című gyűjteményében található (Első rész. I. Felső-Dunántúli változatok. Vas-, Sopron- és Veszprém vármegyéből. 10. Egyházas-Hetye). Az Erdélyi István tanító lejegyezte regös misztérium szövegéhez fűzött jegyzetben Sebestyén Gyula – szintén Erdélyi István gyűjtésére hivatkozva – itt adja meg azt a variánst is, amelyben a holló helyén a csodafiúszarvas bukkan fel.[2]

        A sárgalábú fekete holló lábán felcsillanó sárga fény persze a magyar őshagyomány asztrálmítoszi keretei között értelmezhető igazán. A holló lába fényes, a teste sötét. Ez maga a napos-holdas hagyomány, amelyben a sárga szín mindig a Nap fénye, az Aranykor üzenete.

        Az pedig, hogy a sárga szín éppen a holló lábán jelenik meg, a hermetikus hagyomány ismeretében kiteljesedő tudás.

        Ahogy Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának tanításai őrzik.

        Ami fent van, az van lent.[3]

        A fény van fent, de a holló sárga lábán ez a fény a sötét föld barázdái közé is bármikor odatéved.

            A sötétség, a föld sötétsége van lent, de a holló fekete teste körül kerekedő viharfelhőben ez a sötétség is bármikor az égbe érhet.

        Vegyük észre azt is, hogy a sárgalábú fekete holló testén sötétlő és pompázó két szín ugyanaz a két szín, mint amelyik a garabonciások aranycsatos fekete könyvén és ott sötétlik és ott pompázik.

        És akkor most, ezzel a két színnel érkezünk el annak tanításához, hogy mégis mi jogosítja fel a garabonciást arra, hogy az Ég és a Föld Menyegzőjét magunk köré hívó áldás oldó és kötő szavait bármikor kimondhassa.

        Az jogosítja fel, hogy az arany őt beragyogó fényessége a nappalnak a napsugár fénypászmáival cifra fénye, s ezzel a napsütötte tiszta Ég fölénk magasodása. Égatya Isten a tetejetlen fa ágaival ágas, ragyogó jelenléte. S az jogosítja fel, hogy a fekete szín őt rejtve rejtőztető sötétsége a föld rögeinek sötéten termő vidéke. Boldogasszony Földanya ölének rögökkel rögös, a tetejetlen fa gyökereivel bogos, szüntelen teremtése.

Sárkányt megzabolázó, tojáshéjban ringatózó gazda

A garabonciás a puszta létével az Ég és a Föld Menyegzőjét is csak szólítatlanul szólítja. Hogy ezzel egyet se szóljon, de azt is lassan mondja.

 A garabonciásra óva intve árnyékot vető éjsötét lepel és a garabonciásra szívet vidámítóan fényt derítő sárga fény kettőssége annak bizonysága, hogy a garabonciás léte a fény és a sötétség között kialakuló teljesség megélése.

A garabonciás ugyanis már csak olyan, hogy van neki egy kérdése. Hogy háztűznézőbe járassa.

Meg olyan, hogy van neki egy sárkánya. Hogy megzabolázza.

A kérdésével magához szólítja az Ég és a Föld Menyegzőjét. A sárkányával pedig berepüli az Ég és a Föld közti minden tér minden tárva táruló tágasságát.

A rítusszövegnek is beillő híres kérdésével joga és alkalma van megkérdezni a házasulóktól, hogy ismerik-e a Tejút hatalmát, a Földanya oltalmát. Hogy ismerik-e az égi tejes úton kerengő csillagok szavát. Hogy tisztelik-e az Égatya Isten és Boldogasszony Földanya erejét. S hogy megülnék-e még az Ég és a Föld Menyegzőjét?

A megzabolázásra kész sárkányával az Ég és a Föld között repülve[4] pedig joga és alkalma van minden olyan vízfolyást felderíteni, amelynek hullámai közé egy tojásnak héjában az ifjú pár beleereszkedhet, hogy aztán illa berek, nádak, erek. Hogy tojáshéjban[5] is csak úgy menjetek, mint ahogy mennétek, ha éppen ugyan menne egy fergeteg.[6] Hogy ezzel is csak úgy járjatok, mintha magatok se tudnátok: ti jártok-e a széllel, vagy a szél jár inkább tiveletek.[7]

Hogy jó varázsfű, feloldozz, ajtót bűvölj kulcsomhoz.[8]

De akkor már az a zárban térülő-forduló kulcs a házasuló férfi legyen. De akkor már az a tárva táruló ajtó a férjhez menő asszony legyen.

[1] Vö.: Kodály Zoltán: A magyar népzene – Példatár (szerk.: Vargyas Lajos),  9. példa: Imhol kerekedik egy fekete felhő; gyűjtés helye: Kórógy; gyűjtő: Garay Ákos; archívumi jelzet: Muz.Fo.1132a

[2] Vö.: Sebestyén Gyula: Regös-énekek. Első rész. I. Felső-Dunántúli változatok. Vas-, Sopron- és Veszprém vármegyéből. 10. Egyházas-Hetye. Az Erdélyi István tanító lejegyezte regös misztérium szövegéhez fűzött jegyzetben Sebestyén Gyula – szintén Erdélyi István gyűjtésére hivatkozva – egy olyan regösének-variánst is megad, amelyben az Imhol kerekedik egy fekete felhő című magyar népdal szövegében szereplő holló helyébe éppen egy csodafiúszarvas kerül. A népdalban viharistenségként szereplő garabonciás állat képét öltő alakmása, a sárga lábú fekete holló ebben a Kis-Köcskön (ma: Kisköcsk, Vas megye) gyűjtött regös misztériumban teljes természetességgel adja át a helyét a csodafiúszarvasnak, ezzel is jelezve, hogy a regös misztériumokban az ékes égi útról halastó mellé, part menti sások közé aláereszkedő csodafiúszarvasnak helye lehet a garabonciások alakmásai, illetve ezen alakmások különféleképpen egymásba átgomolygó képzetei között is – mi több, az ékes nagy úton járó csodaszarvasfiú és a sötét felhőben tollászkodó holló képében rejtező garabonciás  alakjai között nincsen akadálya a váltakozásnak, az egymás alakját felöltő, egymással ugyan ki nem nyilvánítva, de azért nyíltan megvallható rokonságnak. A rokonítás alapja nyilvánvalóan az ékes égi út, a tejes út, a Tejút folyamatos bejárása lehet mind a két naphérosz alakjánál – hiszen ahogyan a csodafiúszarvas is deklaráltan az Ég küldötte,  a garabonciás is az Ég őre. Nem egyszerűen csak azzal, hogy a viharokat eligazgatja, s a szélvészt kordában tartja vagy elszabadítja, hanem azzal is, hogy a falu szélén kéregetett tejjel és kenyérrel valójában a tejes út, a Tejút csillagtitkainak tudását is számon kéri. Vagyis nem igazán enni, inni kér, hanem az Éggel tartott kapcsolat szorosságát vizsgálja – hogy az Égtől elszakadókat megbüntesse, s az Éggel együtt lélegzőket pedig megjutalmazza. A Kisköcskön feljegyzett variáns szövegében megfigyelhető igehasználat (“Amodább torlászkodik egy fekete fölhő, Abba torlászkodik csodafiu szarvas”) beszédes bizonysága a holló képében a sötét fellegből előtűnő garabonciás és az ékes nagy égi úton közlekedő csodafiúszarvas esetleges, esetenkénti azonosulásának. Az adott kontextusban a térben pozíciót foglaló, magának váratlanul helyet kereső varázslatos lény mozgását leíró szokatlan ige – az adott helyen a “törleszkedés” értelmével is gazdagadó “torlászkodik” – mögött nehéz nem felismerni a garabonciás viharistenséget megidéző népdal szövegében éppen a hollóra alkalmazott igét (“tollászkodik”).

[3] Vö.: Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina, 2. (“Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius” – “Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.”)

[4] Vö.: Sárkányt lovagló garabonciás – festett kazettás mennyezet képe a técsői református templomban. Az Ég Mennyezeti című  honlap a técsői templom kazettáit bemutató galériájában (http://87.229.73.118/~mennyeze/?q=node/6346) a  06 14 jelzet alatt tekinthető meg.  Vannak 1546-ból származó feljegyzések, amelyekben már említés esik arról, hogy Técsőn református templom áll. Azt a templomot a Máramarosba 1717-ben betörő tatárok égették le. A tatárok dúlása után soron következő templomfelújítás 1748-ban fejeződött be. A felújítás emlékét az egyik feliratos kazetta is őrzi, amelyen a következő szöveg olvasható: “Istenhez való kegyes Indulat tsából A técsői ref Szent Ecclesia csináltatta ezen Me nyezetet Szalc János Úr fő bíróságában és Batiz János Úr egyházfiságában Az Ezer Hét Száz Negyven Nyolcadik Észten dejében pünkösd havában”. A felirat festőire is utal egy szövegtöredék, amelyen a következő hiányos mondat olvasható: “A mennyezet ajtaja melyre a maisterekre mezei Mihály, mezei István, Igyártó János, Héder Mihály”. 1810-ben fejezték be a templom bővítését 600 férőhelyesre, ekkor építették a tornyot is. A técsői erődtemplomot 1810-ben 600 férőhelyesre bővítették, s ekkor építettek hozzá tornyot is. A kibővített templomrésznek a mennyezete festetlen maradt egészen 1934-ig, amikor is Barak János igyekezett a 200 éves mintákhoz hasonlót festeni.

[5] Vö.: A szerencsekrajcár (magyar népmese) – a lakodalmi mulatság rendes betetőzése, hogy az egybekelt fiatalok, hogy egy kicsit országot-világot lássanak, tojáshéjba ereszkednek, majd a Küküllő vizén útnak erednek – s amikor elindulnak, róluk illik azt mondani, hogy ők bizony immár bárkiknél vendégek lehetnek. (Benedek Elek gyűjteménye nyomán).

[6]  Vö.. Az örök teremtés áldásával áldott utazásról szólva a tojáshéj emléke a magyar népmesében nem más, mint a tojáshéj mítoszának megidézése az őshagyományban, jelesül a Kalavelában. „Mutatnak a morzsák szépet: tört tojásnak alsó fele válik alsó földfenékké. Tört tojásnak felső fele a felettünk való éggé. Sárgájának felső fele fényes nappá fenn az égen. Fehérjének felső fele a halovány holddá lészen. Tojáson mi tarka rész volt, égen csillag lesz belőle. Tojáson mi feketés volt, lesz belőle ég felhője.”[6] – Vö.: KalevalaElső ének – A világ születése (Vikár Béla fordítása)

[7] Vö: Lie-ce (Lie Tzu): Az Elomló Üresség Igaz Könyve II/3. (Dobos László fordítása). A taoista Lie-ce mesterének, az öreg Sangnak a tanításaiból megtanult a szelek szárnyán repülni, így aztán hazarepült tőle. Hallott erről Jin Seng is, aki aztán folyton a repülés tudományáról faggatta Lie Cét. Ahogy a faggatózásával célt nem ért, haragjában odébbállt, hogy aztán kíváncsiságától űzve-hajtva megint csak visszatérjen. Erre Lie-ce elmondta neki, hogyan is volt, amikor ő a mesterénél tanult, s kilenc évébe telt, hogy szívének gondolatait és szájának beszédeit felszabadítsa, de mire mindezt elérte, már azt sem tudta, hogy teste merre dől, lába hova téved, így repülhetett aztán a széllel keletnek, nyugatnak, mint a száraz falevél.

[8] Vö.: Weöres Sándor-Pásztor Béla: A garabonciások énekeiből