Milyen zene méltó az Ég és a Föld Menyegzőjéhez?

Ez az egyik legfontosabb kérdés. Soha nem lehet alábecsülni a jelentőségét. Számos gyönyörű esküvőn voltam már vendég, szépséges, megható és meghitt, szerelemmel teljes pillanatok tanúja voltam, a vacsora alatt pedig aztán kellemes háttérmuzsikák kíséretével folyt a derűs, az ifjú pár örömében mindenben osztozó társalgás. Hogy aztán a nyitótánc után elszabaduljon valami, amit nagyon sokan jó mulatságnak találnak, de én ezzel nem vagyok így.

Nem akarom sorolni azokat az előadókat, s azokat a számokat, amelyek a legalább nyomokban zenei elemeket is tartalmazni kívánó szórakoztatóipari termékekként nyilván jót akarnak. Persze csak a maguk elrettentő korlátai között. Én viszont szeretném meghaladni, átlépni ezeket a korlátokat. És mindenkit erre biztatok, aki hétszerte szebben kívánja a maga szerelméhez a garabonciás áldást szólítani.

Hogy milyen a jó zene, azt nem kell meghatározni. Éppen elég csak bizonyos lehetséges irányokat megjelölni. És talán néhány személyes, jó példával szolgálni.

Nagyon fontos számomra a zene, nagyon sok progresszív és alternatív muzsika vesz körül. Egyformán magával tudnak ragadni az egyszerű indulatoktól vezettetett, nyers rockritmusok és a kellően szofisztikált, izgalmasan bonyolult zenei alakzatok. Szellemi ébredésem során mélyen benne éltem a zenei underground, a magyar alternatív rock hőskorszakának költői szöveglátomásaiban, s a keményen dübörgő ritmusok felől a lágyan impresszionisztikus, elektronikus hangfestészetig is utat találtam. Magától értetődően sajátom a magyar népzenéből a hegedű minden zizegése és zúzó, zakatoló jajongása, de felforr a vérem attól is, amikor a dobokra rafináltan eltorzítva ráúszó gitárok szava körülöttem hevesen felmorajlik.

Bármi szól körülöttem, abban hitem szerint érték van. Ezért vallom azt, hogy ennél nem szabad alább adni akkor sem, ha egy esküvőn a tekintet a tekintetbe ért, de utána a lélek is megemelkedik. S a lélek magasba szállását már a talpunk se bírja, mert a ritmust hozzá már az egész test topogni, táncolni akarja.

Imádok a zenékre csak úgy elrévülni, eltűnődni, de mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy annyira életidegen legyek, hogy egy lakodalmat meglakni ne szépen táncolható, ringatózni vagy vadul ugrálni hívó, csábító zenéket ajánljak.

Ami szól, úgy szóljon, hogy felforrjon tőle a véred. Hogy repesni kezdjen tőle a lelked. Hogy dobolni kezdjen rá a lábad. Hogy amint a híres moldvai magyar csodaballada szövege írja, mondja, üzeni, te se legyél másként, ha körülötted hűséget esküdnek, mint hogy szemed álljon pillantólag. Hogy szájad álljon csókolólag. Hogy kezed álljon ölelőleg, Hogy lábad álljon ugrandólag.

Így, csakis így szóljon hát szerintem, aminek hagyni kell, hogy szóljon. S hogy hogyan lehet ebben biztosra menni? Nyilván úgy, hogy olyan zenészeket, dj-ket hívtok meg az esküvői mulatságra, akiknek bíztok az ízlésében, s abban is, hogy megértik a szándékotokat, s minden egyes körülöttük felcsendülő hanggal híven szolgálják az Ég és a Föld Menyegzőjéhez méltó lakodalmatokat.

S hogy hogyan csináltuk mi? Elmondom. Márta tudta, pontosan tudta, hogy ez számomra rendkívül fontos kérdés, s hogy nagyon sok múlik azon, hogy olyan zenék vegyenek körül, amelyektől, ha boldogan ugrálok, az Eget akarjam örömemben ostromolni. S amelyektől, ha lassúzni kezdek, a földbe akarjak gyökerezni, de úgy ám, hogy a talpammal a Föld minden boldog rezdülését magamhoz akarjam szólítani.

És akkor elmondom, mit csináltam. Hónapokon át, szent lelkesedéssel, szűnni nem akaró odaadással. Elkezdtem egy számítógépes folderbe összegyűjteni mindenféle számomra nagyon fontos zenei fájlokat. Akkor, amikor még azt sem tudtuk, mi milyen lakodalmat fogunk lakni, hol tudunk az egek heves, toporgóan heves ostromlásába fogni, s közben hol fogunk a földbe gyökerező lábakkal is csak szép lassúkat moccanni. Nem tudtam, de ez nem is érdekelt. A feladat lebegett előttem, amit lelkiismeretesen, s hozzá még felhőtlen örömmel el is végeztem.

S szerencsére ehhez volt is már valami előzményem. Van annyira fontos nekem a számomra szemléletformálóan jó zenék összeválogatása, hogy ezt én valójában már meg is csináltam, s ráadásul ugyanazzal a táncra termett elhatározással, mint amire most is szükségem volt.

A táncra termett anyag azért állt össze szintén táncolható számok sokaságából, mert egy olyan popkulturális utalási hálózat része volt, mint amelyekből olyannyira sok van a regénynek szánt dolgaimban. Mint például az első királyregényemben is, a Hunor és Magor honfoglaló útjait megidéző Csobban a víz című szakrális szövegemben.

Abban a regényben, ott is a hatodik fejezetben, s annak is a százkettedik alfejezetében szerepel ugyanis egy áldomásünnep, amelyen Hámor és Magonc (Hunor és Magor hadakkal vitézlő és égiekkel javasló alakmásai) táncra perdülnek. De nem is akárhogyan. Most akkor a saját regényemből idézném ennek a táncnak a bemutatását. Jeléül annak, hogy ott, annak a résznek az írásakor sem gondoltam mást, mint amit most gondolok. Függetlenül attól, hogy mennyire lenne, lehetne más egy lakodalmat lakó tánc és egy áldomásünnepet megtisztelő tánc.

Hogyan táncoltak hát nálam az áldomás minden másnál hétszerte szebb ünnepén a királyfiak?

Idézem.

„A hetedik áldomás ünnepének végeérhetetlenül dobbanó táncával. Naphosszat lüktetve a ritmusok kavargásában. Az örvényekkel ékes zene hullámzásával. Hogy ha tánc, hadd legyen tánc. De úgy, ahogy csakis egy Pap és Harcos járhatja. Minden talmi vigasságot elutasítva, s egyre csak a komor méltóság magányában dobrokolva. Nem asszonyt bolondítva, hanem szinte lehunyt szemmel tombolva. Aztán el-elcsendesedvén elcsitulva. De akkor is csak minden porcikáddal hullámozva. Földnek vizeihez szólva, égnek vizeihez szóló ajánlást a földbe taposva és az égig toporzékolva.”

És ahogy itt az első mondatban a végeérhetetlenül dobbanó táncra utaló mondatot leírtam, a tánc szava mellé egy tudatosan hosszúra nyúló, sok-sok zenei tételt felsoroló lábjegyzetet is illesztettem, amelyben sok tucat olyan számot felsoroltam, amelyeket hasonló, a lakodalom meglakását is megérdemlő gondossággal válogattam össze korábban.

Volt abban minden, ami számomra méltányolhatóan fontos és értékes, s közben ütemes és izgalmas. Az az irodalmi célokat kísérő, a regény áldomásünnepét anakronisztikus rockzenei támogatásban részesítő válogatás volt hát az esküvői számaink folderének megalapozója. Volt abban

A Perfect Circle (The Outsider). AC/DC (Rock ’n Roll Train), Alchemist (Alpha Cappella Nova Vega), Arcade Fire (Ocean of Noise), Bruce Springsteen (Radio Nowhere), David Gilmour (There’s No Way Out Of Here), Madrugada (On Your Side), Iggy Pop (The Passanger), Midnight Oil (Too Much Sunshine), Interpol (Slow Hands), Led Zeppelin (D’yer Maker), Lou Reed (Hookywooky), Mick Jagger (God Gave Me Everything), Morten Harket (Darkspace), Shellac (Prayer To God), Smashing Pumpkins (Bring the Light), The National (The Anyone’s Ghost), Steve Lukather (Ever Changing Times), The Rolling Stones (Love Is Strong), The Cult (Sound of Destruction), The Cure (Just Like Heaven), The Dandy Warhols (Now You Love Me), U2 (In the Name of Love), Wovenhand (Masonic Youth) és még ZZ Top is (Flyin’ High).

 

Ezt a foldert vettem hát elő akkor is, amikor az unitárius esküvőre készültünk. Nálunk ugyanis az volt a társasági esemény. A polgári esküvőre csak a tanúinkkal és a fotóssal mentünk, a garabonciás esküvőn pedig még ennél is szűkebb körben adtuk át magunkat az égnek és a földnek: ott rajtunk kívül csak Gergő, a fotós mászott, imbolygott, egyensúlyozott a szomolyai sziklákon. S ha ez volt a társasági esemény, akkor ez lehetett az az alkalom, amikor egyáltalán zene szólalhatott meg körülöttünk. Hogy hogyan lett aztán ez a valóságban, majd arra is kitérek még. De egyelőre ott folytatom, ahol a zenék válogatásánál abbahagytam.

Alapul vettem hát mindazt, ami szemléletformálóan fontos számomra a zenében, de mindezt úgy forgattam át, hogy ami szól, az táncolható, ütemes ringatózásra is alkalmas legyen. Csak hogy egy jól érthető példával éljek: életem egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb rockzenei felvétele a Pink Floyd Syd Barrett emlékére írt dala (Shine On You Crazy Diamond). Miközben tudván tudom erről a csodálatos számról, hogy nem arra való, hogy táncba induljunk a kedvéért, hanem arra, hogy a tudatodat kitárd tőle közel s távol minden messzeségbe. Ha tehát mégis hitet akarok tenni egy ilyen zenei válogatásban a Pink Floyd mellett, akkor ezt persze megtehetem, de akkor más számmal kell a saját emlékeimnek kedveskednem. Ezt lett akkor hát a zenei csatornákon sokat játszott, már a klipje miatt is sokak számára ismerős Learning The Fly.

És így tovább. Lehet kompromisszumokat hozni, de a lényegből semmit sem kell engedni. Nem is engedtem.

Aztán még arra is figyeltem, hogy a magam szent megszállottságával a teret Mártától el ne vegyem: folyamatosan faggattam hát arról, hogy milyen számok találtak rá életében, amelyek fontosak neki. Minden egyes elejtett szavára figyeltem, s amikor valamit szóba hozott, azonnal lázas keresgélésbe kezdtem. Amikor például elárulta, hogy milyen nagyra tartja a Dire Straits munkásságát, azonnal keresésbe fogtam, hogy valami nem túl ismert, nem agyonjátszott csodát tőlük is megtaláljak. Így jött a képbe a Communiqué című albumuk nyitószáma (Once Upon A Time In The West).

Aztán egyszer egy Zeneakadémia-koncert után beültünk a Párizsi Nagyáruházban a kávézóba, ahol egy zongorista az Autumn Leaves dallamát játszotta, s azt láttam, hogy Márta önfeledten követte a melódiákat. Ezt követően nem volt hát kérdés, hogy ennek a témának is a nyomába kell erednem, miközben kérdés azért volt még tucatszám előttem. Hiszen se szeri, se száma az erre a témára született feldolgozásoknak, így nagyon nem volt mindegy, hogy mit válasszak. A rocker persze mindig csak úgy van, hogy a rocktóberben születettek elfogultságával gondolkodik – ezért hát úgy esett, hogy a folderbe az Eric Clapton-féle feldolgozás került, nem is annyira azért, mintha az az anyag túl rockosra venné a figurát, hanem azért, mert Clapton mégis a rocktörténelem egyik óriása.

De ez is egy jellemző motívuma annak, hogyan gazdagodhat egy ilyen folder úgy, hogy közben az a célod, hogy ezt mindkettőtök személyes ügyévé avasd.

Ugyanezt a logikát követte az is, hogy ha voltunk együtt egy különlegesen jól sikerült, számunkra nagyon is lenyűgöző hatású koncerten, akkor attól az előadótól is beválogattam valamit, hogy ezzel is csak a köztünk ezer motívumszállal összeszövődő magánmitológiánkat gazdagítsam, s ne csak a talpalávalók számát szaporítsam. Így került be a Red Hot Chili Peppers friss dolgai közül a Sick Love. Vagy Steven Wilson érzékeny remeklése (Perfect Life). Vagy  Devin Townsend és Anneke van Giersbergen álmodozó-szárnyaló duettje, az Ih-Ah. Vagy Lenny Kravitz tomboló lelkesedése (Where Are We Runnin?)

Aztán az is rendszeresen adódó lehetőség volt, hogy megnéztünk valami kultikus filmet, s ezekben rácsodálkoztunk egy-egy kiváló betétdalra. Ilyenkor a közös filmélmény hozott minket közelebb egy remek számhoz, amit így aztán mi szabadon beépítettünk kettőnk közös univerzumába. Így tettünk akkor is, amikor Jim Jarmusch artisztikus vámpírfilmjében (Halhatatlan szeretők) felfedeztük magunknak azt a dalt, Charlie Feathers varázslatosan lüktető muzsikáját, amire egy egészen frenetikusat táncolt Tom Hiddleston és Tilda Swinton, rögtön fel is adva nekünk a leckét az igazán érzéki lassúzásokból (Can’t Hardly Stand It). Persze az a szám is hamar bekerült a folderbe.

Ahogy haladt előre a válogatás, hamar a százat közelítette az állomány, s akkor már számmisztikai megfontolások is foglalkoztatni kezdtek. Amikor a folderben összesen 111 szám talált egymásra, akkor én is megtaláltam magamat, s hozzá még a magam minden dolgok egységéről szóló szépséges üzenetét ebben a nem éppen kerek, de mégis egyöntetűen egységes számban.

Innentől fogva bejött egy újabb szempont is a válogatásba: ezt a számot megingathatatlanul egységesnek tekintettem, s ha egy újabb dalt találtam, amit magunkhoz, a mi lakodalmunk meglakásának ünnepéhez illőnek gondoltam, akkor azt már csak azon az áron vettem fel a folderben sorakozó dalok közé, hogy egyet töröltem is onnan. Súlyos, de súlyosan szép döntések voltak ezek is.

S akkor tartozom még egy vallomással. Hogy hogyan szöktek be talpalávalónak ezek a remek zenei anyagok. Hogyan ringtunk, ringatóztunk, térültünk-fordultunk, ugráltunk és bohóckodtunk, pózoltunk és vagánykodtunk erre a sok-sok fantasztikus számra.

Nos, majdhogynem sehogy. De ezzel sincsen semmi baj. Mert ami kialakult, az úgy volt jó, ahogy volt. Minden a helyszínválasztás miatt lett végül nagyon is beszélgetős és bensőséges. Ha étterembe megyünk, lett volna egy dj-pult, amelyről a teljes szettet lenyomhatja egy barátunk. Vagy egy véletlen sorrendet eredményező lejátszással elindítom a szettet én magam. De nem étterembe mentünk, hanem ott maradtunk a templomnak otthont adó ház udvaráról nyíló térben, az unitárius egyházközség közösségi termében. A sárga kockakövekkel kirakott udvar a gyerekek és a beszélgető társaság felvonulási terepévé alakult át, a hosszan egybetolt asztalok körül elüldögélve pedig vidáman beszélgettünk, poharazgattunk.

S ennek a döntésnek az volt a tudatosan vállalt következménye, hogy ez a társasági esemény táncest nélkül maradt. S valahogyan senkinek nem volt hiányérzete. Mindenki boldogan alkalmazkodott ahhoz, amit tőlünk lehetőségként készen kapott. Beszélgettünk, egymásra ragyogtunk. Egymás örömében osztoztunk. A templomi szertartás közben nyílt színen házasított két kiváló tokaji bort szinte kortyonként mértük ki az érdeklődőnek. A varázslat iránt nyitott lelkűeknek.

Egyébként ezt a tökéletes alkalmazkodást látva gondolom azt, hogy egy garabonciás esküvő vendégserege sem a hiányérzettel küszködne, ha a tánc közben nem petróleumlámpákról szólna a kör közepén állva hangosan az ének, amikor a kismadarak is csak elszállni kéretőznének, ha nem éppen a szerelemvonattal zakatolnának a csókkirállyal, amikor épp a limbóhintó felé seregelnének, amelyikkel persze bőven bejárnák még Kenyát és Zimbabwét, s közben minden feketének fülledt erotikával fűtötten fizetnének egy feketét.

Ugye mindenki érti, mi az, amire célzok? Hogy történetesen mi volna az, amit nagyon nem javaslok? És ugye az is érthető, hogy ezzel nem feltétlenül az egyes számok értékeit kezdem ki, hanem az unalomig ismert biztonsági játékot a dj-pultok mögött. Holott meglepődni jó. Az újdonság varázsával szembesülni szintén jó. Ritka, de mégis sodró lendületű zenei élményekre szert tenni pedig a leginkább jó.

Ezért gondolom azt, hogy ezzel is csak ugyanúgy lehetne bárki, ahogyan nálunk is mindenki boldogan elfogadta, hogy milyen legyen az a közösen ünnepelt éjszaka. Így aztán azzal sem lehetne soha semmilyen hiba, hogy ha a fentebb megidézett, s már a könyökünkön is csak kijönni próbáló zeneipari termékek helyett mondjuk a kevesek által ismert Anna von Hauswolff hangját hallgatjuk, amint a Mountains Crave című számát énekli. Vagy amint a tanúi vagyunk annak, hogy PJ Harvey a Community Of Hope előadásába feledkezik. Vagy együtt áradunk és áramlunk azzal, ahogyan Patti Smith a Because the Night refrénjét elkiáltja.

Szerintem egyébként már az is alapvető félreértés, hogy az esküvői mulatságnak az agyoncsépelt slágerek kötelező legyűréséből kell állnia. Hiszen mi történik ilyenkor? Valami új kezdődik, ami nem más, mint valami gyönyörű és ismeretlen táj meghódítása. Egy soha nem volt, de már szépen felsejlő közös élet elementáris erejű hívása.

Miért ne fejezhetné ki hát ezt a világképet már a zenei szettlista is azzal, éppen azzal, hogy itt is, ebben is valami új, szinte mindenki számára ismeretlen zenei anyag kerül elénk, szól körülöttünk? Ami ismeretlen ugyan, de a maga ismeretlenségének köszönhetően figyelmet vált ki. Magával ragad, de nem úgy, mint az unalomig ismert slágerek, hanem úgy, mint a soha nem látott, de elbűvölően izgalmas tájak, amelyeket épp most fedezel fel magadnak.

Nos, a mi esküvői szettlistánk jellemzően ilyen volt, bár itt is ügyeltünk az arányokra. Hogy legyenek ismert sztárok, de tőlük is hadd szóljanak jórészt ismeretlen számok. Így került be a folderbe Prince (When U Were Mine), a Coldplay (White Shadow), Sinead O’ Connor (Your Green Jacket), a kései A-HA (Analogue), a szintén kései Asia (Valkyrie), a Toto (English Eyes), Moby (This Wild Darkness) vagy akár Nick Cave (Rings of Saturn).

A szettlistánknál maradva talán értelmezésre szorul még az a kitétel is, hogy korábban azt írtam: ez a válogatás majdhogynem teljesen felhasználatlan maradt. A kérdés az, hogy mi az, hogy majdhogynem. Nos, ez annyit jelent, hogy az esküvő végén, az asztalt bontó társaságból néhányan még azért mellénk szegődtek, s velünk együtt hazajöttek. A lakásunk nappalijában előbb egy csendes beszélgetésre gyűltünk össze a társaság válogatott maradékaival, s aztán elindítottuk a zenét. A nagy gonddal összeválogatott zenét. És aztán arra szépen táncoltunk egy sort. Mezítláb, a zenét nem hangosan bömböltetve, éppen csak magunk köré engedve. Kezünkben borospohárral, körülöttünk hangulatvilágítással. Eszter svájci barátja, Oliver őszinte meglepetésére, aki már az unitárius esküvő fesztelen áhítatától is odáig volt meg vissza, attól meg aztán különösen is, hogy ez az egész hogyan ment át szintén teljesen fesztelenül egy szabályos közép-európai házibuliba.

Hát így. Ez is egy lehetőség. Miközben ez sem más, mint egy személyes példa a hitelesség megélésére.

Holott persze nem kell ennek feltétlenül így lennie, de ha éppen így alakult, ezen is van, ezen is lehet mit a násznépnek örvendeznie.

De ha már a hitelességnél tartunk, akkor adja magát a kérdés, hogy egy garabonciás esküvő témagazdájaként miért ennyire nemzetek fölötti számokkal állok elő az ajánlásaimban. Erre egyfelől az a válasz, hogy a zene, s különösen a rockzene nyelve eleve univerzális, s ezzel aztán minden határt légiesítő. S hogy ezzel a kínálattal talán mindenféle előítéletet is el tudok oszlatni. Ha mondjuk valaki azt képzelte volna, hogy itt sámándobokat ütögetve kellene regösénekeket előadni, akkor láthatja, hogy ez egyáltalán nincsen így. Amúgy pedig ha a garabonciás szellemiséget követve magad is nagy garral érkezel, vedd úgy, hogy eleve ismeretlen lehet számodra az a megközelítés, hogy valami itt feltétlenül így vagy úgy kell. Itt a nagyszerű Hamvas Bélát, a magyar tradicionalista filozófia örökbecsű mesterét érdemes idézni, aki A magyar Hüperion első könyvének hatodik levelében azt írja, hogy

„életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre. Mert soha ily szép, ily nagy, mint most, ma, itt, nem lesz többé semmi.”

Ugyanakkor az is igaz, hogy dehogyis szeretnénk itt bármit is elveszíteni, ami nagyon is magyar szellemben dobol és dübörög. Szó nincsen erről.

Itt is szívesen jelzem a lehetséges, örömmel üdvözölhető, s magyar határokat markánsan kijelölő irányokat. Ha a társaság kellően képzett a táncházas megmozdulásokra, akkor szólhat a Muzsikás, a Csík, az Ökrös bármelyik szívet melengető, s szépen a talpak alá kívánkozó zenéje.

Ha a nemzeti rocknak is van a vendégseregben komoly tábora, akkor annak sincsen semmi akadálya, hogy ennek a szcénának a vezető előadói ragyogtassák fel a Napot előttünk. Szellemi jelzőfényeket akkor rögtön a Hungarica és Nyerges Attila közös száma (Két nap) gyújthat, hogy velünk is úgy legyen, mint amikor Napisten templomát a szemedben látom.

Ezek után aztán bátran feldoboghat a Dobogó Kő (Még azt mondják, nem illik), eljátszhat velünk az Ismerős Arcok (Játsszuk el), tavaszi széllel vizet áraszthat nekünk a Palmetta (Tavaszi szél), aztán hagyhatjuk, hogy a Hungarica igaz számára adjon nekünk szebb jövőt, igaz hitet az Isten (Adjon az Isten). Ami aztán már a Dalriadával nekünk a dalt is felriaszthatja (Napisten hava). Hogy a Romantikus Erőszak biztatására Rózsa Sándor is hadd rúgja le végre nekünk a csillagot az égről, amikor a lovát megugrasztja (Esik eső).

S ha ettől meg nem riadunk, a népdalok nyelvét beszélő, de a rockzene szofisztikáltabb vonulatában is otthonos produkciókat is magunkhoz vehetünk. Ilyenkor lehet már úgy, hogy a VHK adja meg az alaphangot, megmutatva, hogyan adták át magukat a virtusnak dicső eleink (Régi magyar tánc), életerőt plántálhat belénk Bakos Attila aranyos hajnala (Életerő), napot vethet nekünk a MagUra (Görög), elindíthat minket egy úton a Fókatelep (Indulj el egy úton), sárkányokat megzabolázva velünk iramodhat meg a Vágtázó Csodaszarvas (Ének a csillagokig), parazsat csitíthat, hozzá még vásznakat is szétteríthet köztünk a Gire (Nádak, erek), hogy aztán egyre csak azért keljen a Thy Catafalque körül a keleti szél, hogy minket is hazavigyen (Kel keleti szél).

Ennek a sok-sok szellemi jelzőfénynek a kigyújtása nem általános érvényű tanács, ilyet nem is adhatok, hiszen ízlésekről nem szabad vitatkozni. Legfeljebb bizonyos kereteket érdemes kijelölni.

A jelzőfényeket is csak úgy gyújtogatva, ahogyan a tüzet rakosgatva. Hogy úgy legyen az megrakva, hogy ne aludjon aztán már el soha. Hiszen ahol szépen lobog a tűz, ott a menyecske is csak tűzről pattanhat. S ahogy a tűzről pattan, azzal már a táncot is hadd ropja. Csillogó, tüzesen fénylő tekintettel persze. Hogy ez is csak úgy legyen, ahogyan a Ghymes szikraszemeket idéző dala tanítja.

Hiszen a lényeg a lakodalmat lakva is mindig csak az, hogy virul a teljesség fiaitokon. Hogy virul a fényesség szép lányaitokon.

 

Borítókép: Nem esett messze a fájától. Kata lányom (Tóth Kata Veronika) énekel Rikk Csaba gitáros kíséretével az unitárius esküvőnkön 2017. július 8-án. (Oláh Gergely Máté felvétele)

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.