Milyen volt az első garabonciás esküvő?

Mondanám, hogy olyan, amilyennek megálmodtuk. De még csak ez sem lenne igaz. Mert nem volt terv. Csak annyi, hogy átadjuk magunkat az élménynek. Jelen leszünk minden pillanatban. Egymás iránti teljes odaadással. És a léleklyukak ősi misztériuma iránti minden lehetséges nyitottsággal. Ez is Márta ajándéka volt nekem. Ő gondolta úgy, hogy az lenne a helyes, ha a polgári esküvőnk és az ő hite szerinti unitárius esküvőnk mellett lenne egy garabonciás esküvőnk is. Az én hitem szerint.

Az időpont kiválasztása nem volt véletlen: Márta számára különös jelentőséggel bírt, s ezt én is elfogadtam, hogy a hatodik holdhó 4. napja 2017-ben július 27-ére esett, ami egyúttal azt jelentette, hogy aznap volt az adott év harmadik tízmilliószoros napja, ami a tibeti hagyomány értelmében úgynevezett Dharmacsakra napot jelentett számunkra. Miközben persze más hagyomány szerint értelmeztük újra magunkat, s ez a távoli, kissé egzotikus paradigma épp csak annyiban volt számunkra érdekes, hogy felfokozza bennünk a várakozást az iránt, ami ízig-vérig a sajátunk.

Legördült a torkunkon a körtepálinka tüze, s aztán kifutott az egyik legszebbik léleklyukba a vérvörös gyertya vékonyan csordogáló viaszpataka

Ez volt hát az első garabonciás esküvő. Ezen még nem hajtottuk végre azt a rítuscselekményt, ami azóta már a sajátunk, de így is minden pillanat messzemenőkig a sajátunk volt. Szomolya kiválasztása pedig már közös leleményünk volt, hiszen Márta annyit szorgalmazott csupán, hogy ennek az esküvőnek a helye legyen olyan rejtve rejtező színhely, amely a maga ősiségében valamit éppen az én hitemről üzen.

Szomolyára így aztán nem volt nehéz ráakadni a lehetséges gondolatokat végiggondolva. A kövek varázslata például a szentbékkállai kőtengernél, a pákozdi ingóköveknél vagy a Pilisben dobogó összes kőnél is páratlanul izgalmas, de mindez talán nem ér fel azzal, amit a Bükkben a léleklyukakkal ékes sziklák rengetege nyújthat.

Arról nem is beszélve, hogy itt jelen lenni számomra mindig a hazatérés ünnepe lehet, hiszen magam is a Bükkben születtem, igaz, azon belül már egy másik aranyos szegeletben.

A szomolyai garabonciás esküvőt a térben megálmodva akkor már adta magát a nászút lehetséges helyszínéül a Tisza-tó partja is, hogy azt is megmutassam Mártának, a vasi lánynak, aki számára Kelet-Magyarország addig tényleg olyan része volt a világnak, ahol a madár se jár.

Nos, így áll össze a kép. Akkor így volt hát a tér és az idő, amikor először köszönt ránk ezen a földkerekségen a garabonciás esküvő.

Tízmilliószoros napon az álmainkat valóra váltva, léleklyukak mellett kitáruló aranykapun át boldogan bújócskázva, rejtve rejtekező tó nádaslabirintusainak szomszédságában meghúzódva, mézesheteknek nekivágva is csak tejjel-mézzel folyva, körtepálinkát kortyolva, a szomolyai táltos ajándékaként Turánnak borával minden jót is csak még jobbá orvosolva, az Ősök emlékét hét határon túlról, a léleklyukakon keresztül is csak magunkhoz szólítva.

Később egyszer megkérdezte Márta, hogy mi történik, ha egy garabonciás tartja meg az Ég és a Föld Menyegzőjét. A maga szerelmének az ünnepét. A maga hét világra szóló esküvőjét. Akkor se mondtam mást, mint amit most gondolok. Ilyenkor a garabonciás saját magát adja össze Éggel, Földdel, Emberrel. A Nagy Triád minden elemével.

A párjával, a szerelmével, a garabonciás esketéssel megtalált feleségével együtt is csak megemberesedve – a Nagy Triád szereposztásában az Ég és a Föld Menyegzőjét megülve. A Nagy Triádban ugyanis az Ember az, aki önmagán keresztül összeköti az Eget és Földet.

Az Ég és a Föld Menyegzője előtt tisztelgő garabonciás esküvőn pedig a szerelmespár az, amelyik összeköti az Eget és a Földet. A hét rendbéli úton is csak megtalálva azt az aranykaput, amelyikkel már csak úgy vannak, hogy csak bújniuk kell rajta. Égen-földön. Tűzön-vízen át. A tejetlen fát megjárva is csak ággal-boggal. Szívvel-lélekkel. Ízig-vérig.

Ilyenkor a garabonciás és a szerelme is csak hallgat és mosolyog. Minden más szó helyett. És átadja magát a pillanatnak. Minden más érzés helyett.

Persze ott volt velünk egy fotós is. Ő is akkor látta életében először Szomolyán a léleklyukakat, mint Márta. Így aztán olyan volt az egész, mint egy beavatási szertartás, amit én celebrálhattam. A vendégeimmel minden szikla minden léleklyukacskája körül megfordulhattam. Holott ugyan én is csak úgy voltam ott vendéglátó, hogy közben engem is vendégül láttak azok, akik azokba a sziklákba valaha ilyen szépségesen rejtelmes áldozóhelyeket vájtak.

Ez az első garabonciás esküvő szinte teljes egészében mentes volt a formaságoktól. De azért megadtuk a módját annak, hogy nyitva legyen az aranykapu. S mi már csak átbújhassunk rajta.

Ott volt velünk két pálinkáspohár, rajtuk a keresztnevünkkel. Azokba hét világra szóló körtepálinkát töltöttünk, s egymás egészségére abból kiadós kortyokat hörpintettünk. Aztán ott volt nálunk két gyertya, hogy az azokban meggyújtott kanóc nyomán abból a forróság vérvörös viaszt fakasszon.

Mintájául az egyik legszebbik, legősibb esküvésünknek. Hogy bizony esendőek is csak úgy legyünk, hogy egy dolog velünk azért még biztosan megessen. Hogy a vérünk együtt kicsordulva egyszer még egy árokba folyjon, hogy ott aztán egy malmot meghajtson. De az a malom háromkövű legyen, s a legelső köve szeretetet járjon. De az a malom háromkövű legyen, s a második köve aprópénzt hullasson. De az a malom háromkövű legyen, s a harmadik köve igazgyöngyöt járjon.

Legördült a torkunkon a körtepálinka tüze, s aztán kifutott az egyik legszebbik léleklyukba a vérvörös gyertya vékonyan csordogáló viaszpataka.

Hogy amiként a viasznak vérvörös pataka elindult egy úton, hogy egyszer még egy árokba folyjon, s ott aztán egy malmot is meghajtson, azonképpen mi is elinduljunk Mártával egy úton.

Hogy aki minket meglát, tudja már, mit gondoljon. Hogy egymás színe előtt idegenek soha nem leszünk már azzal, amiként szeretetet tartunk. Hogy aki minket meglát, olyanokat lásson, mint akikben minden csak úgy van már, hogy összetartozzon. Hogy onnantól fogva könnyű legyen a pókháló, s az is megtartson engem. Hiszen csak egy hajszálon is hozzád ránthatsz menten.

Aztán még felmentünk az egyik sziklára, hogy elcsendesedve egymás szemébe nézzünk, s pár szót csak úgy igéző igézettel, keresetlenül is csak-csak kimondjunk.

Gergő, a fotósunk kedvesen és lelkesen tette-vette magát körülöttünk. Azért esett rá a választásunk, mert ott volt benne minden szertelenség ahhoz, hogy velünk együtt rezdüljön minden szertelen boldogságunkban, s neki is csak könnyű legyen a pókháló, amint elindul velünk egy úton. Érzékenyen, örömmel örökített meg minden fontos pillanatot, s a szikláktól egyre-másra azért ő is elragadtatott.

Volt olyan kép, amit úgy készített magáról, hogy egy léleklyukkal ékes szikla tetején fél lábon imbolygott, hogy ezzel is csak azt mutassa: van ám annyira könnyű a mi pókhálónk, hogy az is megtartsa őt menten. S álltában is csak egyvégtében.

Aztán eljutottunk a szomolyai táltoshoz. A híres borászhoz.

Amint megtudta, kik vagyunk, s mi járatban vagyunk, akadt a pincéjében számunkra több szebbnél szebb bora. S köztük az egyik legkiválóbbik munkája, a híres szomolyai Turán is megmutathatta, hogy Szomolyán nemcsak a viasz vérvörös patakának akadhat jóféle csordulása, hanem a Turán is jó néven veheti, ha nagy becsben tartják, s minden cseppjének kijáró elragadtatással magasztalják.

Ez is csak magasság volt, habár pincének mélyében talált ránk. Méltó párjaként annak a magasságnak, amit pár száz méterrel odébb, a léleklyukak szikláin állva tudhattunk magunk körül, amikor szépségesen míves, minden cseppjében tüzes körtepálinkát hajtottunk fel egymás egészségére. S hozzá még az Ég szerelmére.

Nehéz lenne erről többet elmondani tárgyszerűen. Mert itt minden már csak érzés. A leginkább kikezdhetetlen tétel számomra egyébként is az, hogy mindig az van, amit érzünk. Hogy csakis az érzéseink nyomán születő valóság az, amelyik mindig jó nyomon jár már.

A saját garabonciás esküvőnkre gondolva is csak hagyom hát, hogy az érzéseim kavarogjanak bennem. Hogy egy-egy szépséges pillanat emléke bármikor megrészegítsen.

A mai eszemmel úgy vélem, hogy ott és akkor, kettőnk garabonciás esküvőjén a szertelenül üde formátlanság minden formakincse ott volt velünk. Látszólag véletlenül, de egyáltalán nem jelentéktelenül.

Annak érzékeltetésére, hogyan lehetett minden a maga formátlanságában is jelentőségteljes, megint a Tao egyik szent könyvéhez kell fordulnom – egy tapodtat sem tágítva persze a saját, Kárpát-medencében otthonos varázslatainktól. Hiszen aki ismeri az íróként elkövetett dolgaimat, az tudhatja, hogy a mi őshagyományunk hét rendbéli útjától soha nem éreztem távol a Tao útját, már csak a Selyemúton szabadon közlekedő tudás innen oda és onnan ide is egyaránt átható megtermékenyítő hatása miatt sem. S ha ez így van, akkor Lie-ce, a taoista bölcs igaza is hadd legyünk velünk a szomolyai garabonciás esküvő emlékére.

Szerinte ugyanis ami élő, az egyszer mindig visszatér az élettelenhez, aminek pedig formája van, visszatér a formátlanhoz: de bár akkor már nem él, mégsem ő a gyökerében születetlen. S bár akkor már nincs formája, mégsem ő a gyökerében alaktalan.

Szeretném hát azt hinni, hogy ott és akkor, mi minden élő és eleven boldogságunkkal oda értünk el, ahol az élettelen sziklákban ott lapult a léleklyukakon hozzánk átszökő összes valaha volt, a mi kedvünkre való élet, amelyeknek ráadásul mi is a kedvükre voltunk. S hogy a magunk formáját a formátlanságban megválasztva mi is úgy tértünk vissza a formátlanhoz, hogy élő és eleven lelkekként lelkesülve bizony nem voltunk mi gyökerünkben születetlenek. Hanem éppenséggel mi voltunk azok, akik egy szépségesen virágzó világban, kettőnk közös világában ott gyökeret eresztettek.

S nem mi voltunk azok, akik gyökerünkben alaktalanok lettünk volna, hanem éppenséggel mi voltunk azok, akik gyökerestül megújulva, egymásnak újjászületve a formátlanságban is alakot öltöttünk.

Ezt a lélekkel lelkes, világgal virágzó alakot őrzi aztán minden más, minden újabb garabonciás esküvő. Ahogy akkor alakot öltve, úgy most már méltó formát is öltve. Kész rítuscselekményekkel minden formátlanságnak elejét véve.

De ahhoz, hogy idáig jussunk, egyszer egy garabonciás esküvő kedvéért Szomolyán is meg kellett fordulnunk.

Szavak nélkül is a körforgás közepéből válaszolgatva – s ezzel már megint csak egy taoista bölcs, Csuang-ce szavaival szólva.

Szüntelenül nyomra vezetve egymást, s ezzel is csak egyre egymás nyomába eredve. Soha nem feledve, hogy a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk éppen a másik nyomán vagyunk.

Kívánom nektek, hogy te is ezt érezzétek pont most – vagy valaha még egyszer.

Hogy egyikőtökhöz képest van a másik, aki önmagunkból lép elő. Te pedig a másik nyomán vagy, amikor a lehető legjobb nyomra akadsz.

Vegyük úgy, hogy ezt a nyomot követve jutottunk hát el Szomolyára. S így most már valamit tudni vélhettek arról, milyen volt életemben először garabonciás esküvővel lakodalmat lakni. S lakodalmat lakván a szomolyai léleklyukaknál egy másik világ összes ősi varázslatával egymásra találni.

Kívánom nektek, hogy egyszer éljétek át ezt ti is. Hogy induljatok el ti is egyszer ezen az úton.

Hogy könnyű legyen a pókháló, s az is megtartson engem. Hiszen csak egy hajszálon is hozzád ránthatsz menten.

 

Borítókép: Csak a lelkemen át! Léleklyukak ékesítik a szomolyai sziklákat a kaptárkövek tanösvényén a naplemente szórt  fényeiben 2017. július 24-én, az ott megtartott  garabonciás esküvő idején. (Oláh Gergely Máté felvétele)