Hogyan talál rátok a saját mesétek?

A garabonciás áldás rítuscselekményét megelőző felkészülés fontos eleme, hogy a garabonciás azzal az elhatározással hallgatja meg és kérdezi végig a ti személyes történeteteket, hogy megtalálja a hozzátok illő ősi magyar varázsmesét, amelynek üzenete a garabonciás áldásnak köszönhetően a ti magyar evangéliumotokká nemesedhet. Ezen a felkészülésen ti pontosan megismerhetitek, mit jelenthet számotokra az Ég és a Föld Menyegzője. A garabonciás pedig megtudhatja: az esketés közben a ti épülésetekre milyen mese tanulságával gazdagodhat a közönségetek.

Ha azt gondolod, a számotokra kiválasztott magyar népmese közvetlenül hozzátok szóló örömhírének kinyilvánítása a garabonciás áldás megosztásakor lényegében ugyanolyan szerephez jut majd, mint az egyházi szertartásokon a prédikáció, akkor nem jársz messze a valóságtól.

Igen. Lesz egy kiválasztott mesétek, ami a szertartás napjától kezdve a garabonciás beavató példázatai révén rólatok és nektek szól. Rólatok és nektek üzen. Ebben éltek, amíg meg nem haltok. S ebben éltek még azon is túl. És még az üveghegyen is túl. A küszöbön innen, de még a kapun is túl.

Az egész életetek lesz rá a tanúság, hogy mindig erre a mesére vártatok. A mese minden sora lesz rá a tanulság, hogy ez a mese pedig mindig rátok várt.

Ekkor a mesék szavai valóra válnak, s ahogy ti új életet kezdetek, veletek együtt ezek a szavak bennetek is új életre kelnek.

Hogy ezt szívvel-lélekkel megértsétek, azt szeretném bemutatni nektek, hogy egy találva találó, a létezésetek lényegét érintő varázsmesével együtt élni mennyire embert próbáló, de a szerelmeteket is a saját képetekre formáló feladat lehet.

Ez a feladat jó esetben egy tudatosan kordában tartott kihívás kell, hogy legyen. A garabonciás persze képes erre az óvatos figyelemre, vagyis arra, hogy a varázsmese erőit ne rátok szabadítsa, hanem a mesében munkáló hatások küzdelmét egyensúlyban tartsa, s ebben az egyensúlyi helyzetben a ti egyensúlyotokat is megőrizze. Hagyva, hogy a rólatok szóló, rátok találó mese erői csakis az épülésetekre, s hozzá még az Ég szerelmére szolgáljanak.

Hiszen ahogy valaha volt mitikus küzdelmei során a garabonciás a hiedelemmondák tanúsága szerint a sárkányt is megzabolázta, úgy hétköznapi élet jelenetei közben is képes lehet kiszűrni ti védelmetekben a tüzet szakasztó érzelmi viharokat. Hogy a tűz perzselő heve ugyan benneteket is átforrósítson, de ez az egész szemléletformáló tapasztalás közétek csakis teremtő erejű szenvedélyeket engedjen.

A garabonciás pedig azért tudja ennyire világosan védeni a ti fennhatóságotokat, mert ő szabadon, önmagát nem kímélve jár át minden határokat. Hogyha dudás akar lenni, a pokol mélyére, a szőrös kutyák közé is el tudjon jutni a maga zenéjéhez illő portékáért. Hogyha pedig tündérlány után akar járni, elindulhasson távolságon átkiáltani. Hogy jöjjön tündérhívó táncot járni. Jöjjön égi lánggal eléd toppanni. Csillagerőt benne hajtani. Hajtani, ha akar látni. Hajtani, ha tűzzé akar válni.

Elmondom, hogyan volt hát ez akkor, amikor az égi lánggal éppen a mi Mártával közös mesénk jött elénk toppanni. Csillagerőt benne hajtani. Hajtani, ha tűzzé akar válni.

Ezt a mesét nem egy garabonciás jelölte ki nekünk, hiszen itt nem volt senki, aki ezt a történetet számunkra moderálta volna. Ránk is szabadult hát tisztességesen.

Ez a mese is egy lett hát számunkra a garabonciásoknak kijáró próbatételek közül. Ez a próbatétel így tehát arról szól, hogy ez nekünk nem a választásunk lett, hanem a sorsunk. Életre-halálra. Ugyanúgy, ahogyan a garabonciásokkal forog a szerencse kereke, amelyen egyvalakinek mindig veszendőbe kell mennie.

Nekünk persze nem az volt a sorsunk, hogy veszendőbe menjünk, de a világ végén álló kőhídnál állva meg kellett kísérteni a saját vesztünket. Hogy olyan legyen nekünk a vesztünk megkísértése, hogy annak utána éppen hétszerte szebb legyen a magunk minden esküvése.

A világ végén álló kőhíd ott ékeskedik az esküvői tortánkon. Jeléül annak, hogy minket úgy talált meg a hozzánk kívánkozó varázsmese, hogy azóta is itt van velünk minden emléke.

Egy esküvőn minden velünk lehet, ami szem-szájnak ingere. De ha nem állsz meg itt, akkor az is veled lehet, ami egy mesébe illő történet hívójele

A mi varázsmesénk tehát egy olyan mese, történetesen éppen a Ribike lett, amit Illyés Gyula híres gyűjteményében, a Hetvenhét magyar népmesében is megtalálhatsz. Talán már olvastad is. S talán már felolvastad a gyerekeidnek is.

Kettőnk számára ez a varázsmese később, jóval később aztán már ugyanaz lett, mint ami számotokra lehet a ti varázsmesétek. Az esküvőtökön bemutatható személyes üdvtörténet. Egy magyar evangélium, amiben van valami, ami egy idő után csak nektek üzen.

De a kezdet kezdetén ez számunkra valami más volt. Sorsfeladat és sorsmintázat. Meghívás és kihívás. Élet és halál. Születés és újjászületés. Hit és remény. Kínok kínja és örömek öröme. A megsemmisülés fenyegetése a kezdet kezdetén is már a vég határán. És aztán örök építkezés önmaguk átalakulása árán.

Minden úgy, pontosan úgy, ahogy a mesében meg van írva. S ahogy az a sorsmintázat a mi sorsunkat is megmintázta, de még ki is cifrázta. Hogy aztán mindazt, ami velünk történt, a szüntelen teremtés munkájának ajánlja.

Még nem találkoztunk Mártával személyesen, hanem csak leveleket váltottunk, amikor csak úgy futólag beavattam abba, hogy éppen mi írok.

Akkor éppen a Szent László-regényem egyik új fejezetébe kezdtem, szokás szerint egy varázsmese sorsalakzataiba vetve magam. Hogy azt a szerelmi szövevényt, amibe a kun vitéz nyomába iramló, az elrabolt lányt megszabadítani igyekvő László herceg keveredik, a hét rendbéli út hét rendje szerint akkor éppen a Ribike című mese példája nyomán hagyjam kibomlani újra.

Ehhez az volt a koncepció, hogy az asszonyszabadító László herceg utóbb mitikus értelművé avatott hőstette legyen ebben a regényben is egy „hétszerte szebben” elénk táruló nézőpontjáték. Ha már eleve is az. Ha már a magyar művelődéstörténetben eleve is ez a legrégebben velünk élő ősi nézőpontváltás. Mert ugye egyszerre él velünk ez a cselekedet a krónikáinkban is megjelenő katolikus legendárium szerint, az udvari gondolkodás lovagi hagyománya szerint, valamint pogány múltunk ősi hitvilága szerint.

Az a három látószögben is egyetlen, de közben mégis örök összefeszülés így aztán a regényemben egyszerre hét mintázatban is elénk rajzolódik, mintha mindegyik asszonyszabadítás csak egy újabb felkészülés lenne az Ég szerelmére szóló hét rendbéli úton. Mindig magasabban ugyanazon a csillagösvényen. Azon az úton, ahol Szent László már nem más, mint – a Peer-kódex Szent László énekével szólva – „csillagok közt fényességes csillag”.

Ilyen volt hát az én írói világomban az, amikor Szent László úgy készül magát a kun vitézzel összemérni, hogy ebben a történetben egyszer vele van a szélkötő sárkány, Kalamona is. Egyszer vele van Ribike, az aranyos hátú gyíkocska is. Egyszer vele van Virág Péter, az árok partján virág képében megszülető táltos is. Egyszer vele van az Ibolyával együtt a vér szavát megszólaltató Rózsa is. Egyszer vele van a Feketegyász országába fehér galamb képében elrepülő Tündér Erzsébet is.

S amikor ez a koncepció úgy volt velem, hogy egyelőre csak levélváltások formájában ugyan, de már Márta is ott volt mellettem, minden különösebb megfontolás nélkül, inkább csak úgy, hogy egy röpke életképet adjak neki magamról, jeleztem neki, hogy most kezdtem bele egy szakrális királyregényem harmadik fejezetébe.

Akkor még nem írtam ezt le neki, de így utólag már az is érdekes lehet, hogy a fejezet címe az volt, hogy Holtomiglan-holtodiglan. Amit közöltem Mártával, leginkább csak annyi volt, hogy most megint egy varázsmesében kezdek el élni, annak a sorsalakzataiban kezdem magam Szent László király képében újjáformálni. S kérdeztem tőle, hogy ismeri-e ezt a mesét.

Erre egy olyan választ kaptam Mártától, hogy minden sorából sugárzott a meglepetés. És a csodálkozó, felszabadult öröm. El-elakadva, a megdöbbenéstől szinte szóhoz sem jutva írta le, hogy ezt nem hiszi el. Merthogy ez nem egyszerűen a kedvenc meséje, hanem az édesanyjával közös magánmitológiájának talán a legszebbik darabja. Ez volt az a mese, amit esténként rendszeresen felolvasott neki az édesanyja, s szinte minden sorát tudja, minden részletét ezerszer újragondolta. De hogy azóta is hiába kérdezi az ismerőseit, hogy ismerik-e ezt a mesét, hallották-e, jegyzik-e. Soha senkinek nem mondott semmit ez a cím, ez a történet. S erre itt vagyok én, akivel csak pár napja levelezik, s én ezzel találok rá. Amivel ő hasztalan próbált rátalálni másokra.

Volt hát ebben valami sorsszerű. És ugyanakkor félelmetesen sokat ígérő. Tudni kell ugyanis, hogy a magyar őshagyomány varázsmeséihez a garabonciások tudásával közeledni éppen annyit tesz, mint egy beavatás – mi több, önbeavatás – részesévé válni.

A garabonciások ősi tudása ugyanis nem olyan, mint a táltosoké, akiket az akaratuk ellenére is elragadnak, hogy azzá legyenek, amivé a fölös csontjukkal megjelölt sorsuk szerint éppen lenniük kell. A garabonciások a hiedelemmondák szerint maguktól térnek a hét rendbéli útra, maguk alakítják úgy a sorsukat, hogy elvégzik a napos-holdas hagyomány szerint a tizenkettő és még egy iskolát, mielőtt a szerencse kerekére fellépve, s onnan leszédülve útnak indulnának hét határon túlra a világban.

Vagyis ők maguk döntenek úgy, hogy a beavatás útját választják. S ez egy szellemi út. Önmagadat találod meg, s önmagadat vezeted végig rajta. Erre az önbeavatásra a magyar népmesék hermetikus titkainak megfejtései is egészen kiválóan alkalmasak. Annak azonban, aki elindul ezen az úton, tudnia kell, hogy ha igazán komolyan veszi azt, hogy itt egy szellemi ébredés részesévé válik, akkor azt is el kell fogadnia, hogy az előtte feltáruló titkok valamit idővel rajta is átigazítanak, megváltoztatnak.

S hiába ismertem ezt az életre-halálra szóló kihívást a magam beavatásain már rendre túljutva magam is, itt azért engem is utolért egy sejtelem. Ismerve a Ribike történetének fordulatait. S pontosan felmérve azt is, mi várhat itt rám, s most már akkor ránk, Mártával együtt ebben a sorsmintázatban magunkat újramintázva.

Egymáshoz is közelebb érve, de közben a göröngyös utat is megjárva. A világ végén álló kőhídhoz is eljutva. Az egymás iránti feltétlen bizalom egészen elképesztő próbájára is vállalkozva. Az aranyos hátú gyíkocska kövekhez csapódását is várva és vállalva. Az újjászületésben pedig mérceként éppenséggel a szerelem diadalát is magunk elé állítva.

Tudtam, ha ebben az ezüstös pókfonalak fényben szikrázó játékával összeszőtt történetben mindvégig egymásra leszünk utalva, akkor csak annyit tehetünk, hogy nyitott szívvel, derűsen várunk minden megpróbáltatásra. Őszintén bízva abban, hogy ami ránk vár, az mindkettőnket beavat valami újba, valami másba. Kettőnk összetartozásának valami egészen mesés tartományába.

Ami úgy mesés, ahogyan a Ribike meséje álomba illik. Hogy van abban valami az átkok természetéből. Hogy van abban valami a rémálmok lidércességéből. Hogy van abban valami az élet útjának göcsörtösségéből. De közben a kitartó, csüggedni nem hajlandó igyekezet minden jutalmából és érdeméből. A szerelem hatalmából. A ribizli vörösségében a nap vöröséből.

Persze az esküvői vacsora asztala is úgy volt megterítve, hogy ribizliszemek egész regimentje sereglett rajta

Az aranyos hátú gyíkocska hátán derengő napsárga csíkban a nap delelő fényéből. A híd alatt tátongó ürességben az éj koromsötét magányából. A világ végére érkező úttal, s az ott kiállandó próbákkal pedig a garabonciásokra mindig is kimért szélsőséges élethelyzetekből. Hogy ha már a garabonciás a leginkább a falu legszélén álló ház körül lehet otthonos, legyen ő otthon a világ legszélén álló kőhíd hideg, már Lételenország határainak jeges csöndjével fenyegető kövein is. Hogy ne csak úgy ismerje a kövek kövön maradását, mint ahogy a dévai tizenkét kőművesek tették. Hanem úgy is, mint ahogyan Virág Péter ismerheti az előtte feltáruló árkok sötétségét.

A kezdeti levélváltásunk hirtelen felragyogó örömében ugyan még nem tudtam, mibe hívtam meg Mártát azzal, hogy a Ribike történetében összeboronáltam magunkat, de az nyilvánvaló volt, hogy ez az egész most életre-halálra szól. Ahogy a világ végén álló kőhídnál is így szólt az aranyos hátú gyíkocska ízzé-porrá zúzással fenyegető, de aztán a szerelem újjászületését újjátermő kérése.

Termőre fordultunk hát, s meglett ehhez a magunk meséje is. Azóta is ezt írjuk. S azóta is ez születik meg körülöttünk a szüntelen teremtés igézetében.

Ott van hát ebben a szüntelen teremtésben a ribizlik vérvörös fénygömbjeinek minden tápláló ereje. Ott van benne a pókocskák minden történetet szépen összefércelő ezüstfonala. Ott van benne az egyenes, de a vásári vigasságok felé vezető útról leváló göröngyös út minden kiismerhetetlen, de bátor tekergése. Ott van benne a király karikagyűrűje, s azon áthúzódó száz rőf vászon minden csodás vonulása. Ott van benne az arany dióhéj kinyitása, s az abból hetedhét országig szóló hang harsány morajlása. Ott van benne az öreg király kertjében felrakott krumplik aranyos almákká változása. És a szerelem ünnepe. A vásárokkal meg nem elégedő férfiaknak kimért göröngyös út vonulását, s a lányok gyíknak testébe kuruzslását is kibíró szerelem ünnepe.

Ami velünk ennek a varázsmesének köszönhetően megtörtént, arról egy egészen hosszú, szinte már önmagában regénynek is beillő fejezetet kerekítettem a Szent László-regényemben.

Ami ennek a motívumkincsnek köszönhetően pedig a szerelmünk ajándéka lehetett, azt az esküvői tortánk csodálatos megformázásával, a dietetikus végzettségű, bámulatosan kreatív cukrászunk, Anna ihletett munkájával az egész vendégsereg ajándékává avattuk.

Hogy ami minket ebben a történetben megérintett, az hadd legyen minden vendégünk számára édesen ízes. S ha mi Ribikével együtt úgy voltunk, hogy életre-halálra is csak ízig-vérig szóltunk, hadd legyen a mi minden ízünk mindenki számára ízletes

Így esett hát, hogy az esküvői vacsora asztalán mindenütt ribizlifürtök díszítették a gyümölcsös tálakat. Így esett hát, hogy az esküvői tortánk tetején a világ végén álló kőhíd hidalta át a mesebeli tartományokat. Így esett hát, hogy a tortán a híd alatt egy aranyos hátú gyíkocska is boldogon ott kuporgott. Így esett hát, hogy annak a tortának minden egyes kis szeletje örömmel kínálkozott béfaló falásra, s így aztán egyre csak fogytán fogyott.

Hogy akik ott hallottak először a történetünkről, azok is belekóstolhassanak minden ízünkbe és porcikánkba. Hogy azok is úgy legyenek a mi személyes üdvtörténetünknek is beillő mesénkkel, hogy összefusson tőle a szájában kinek-kinek a nyála.

De ha valamiért netán azt gondolnátok, hogy a torta megálmodása és elkészíttetése női ötlet volt, akkor igazatok van. Ez már Márta személyes hozzájárulása volt a mesébe illő történetünkhöz. Hogy előbb ezt az egészet velem megélte, s aztán az emlékét tortán ékeskedő formákként is elképzelte, hogy aztán szeletről szeletre ki is mérje.

Ez a világ rendje. Hogy van a közös teremtésnek egy férfi és egy női része benne. S ahogy ez a két rész egymáshoz ér, attól minden termékenységáldásban részesül

Én végigmentem a göcsörtös úton. Az aranyos hátú gyíkocska megvárt engem a világ végén a kőhídon. Aztán egymást a kőhíd falához csaptuk, s most hétszerte szebben virítunk, mint ahogyan annak előtte festettünk.

Én írtam erről egy fejezetet egy regényben. Márta pedig megálmodott erről egy tortát az esküvőnkre. S ha már ott voltunk, felkínáltuk azt a finomságot minden vendégünknek áldomás gyanánt. Ami eredeti értelme szerint eleve is áldozás. Sok finom falat felkínálása Égnek, Földnek, s hozzá még az Ősöknek.

Úgy, hogy ezzel magunkat is felajánljuk. Magunk minden hitét, örömét, lelkesedését a hét magas égig srófoljuk.

A garabonciás áldás kimondása így lesz, így lehet hát a ti esküvői tortátokkal is mesés, akárki meglássa.

Ízről ízre. Morzsáról morzsára. Keresztül-kasul, s hozzá még széltében-hosszában. Emberes adagokként, hogy ez is csak az emberét válogassa

Miközben persze szó nincsen arról, hogy ennek nálatok is így kell lennie. Hogy a nektek kiválasztott, s a ti garabonciás esketéseteken szóba hozott, megidézett varázsmese alakjainak is a ti tortátokon kell ékeskednie.

Amiről itt számot adok, az csak annyi, hogy ezt így is lehet, ha kellően komolyan vesszük azt, hogy a mi házasságunk is lehet mesébe illő. Hét világra szóló. S nem csupán tejjel-mézzel folyó, hanem éppen akár egy tortára is felhabosodó.

De a mesétek emléke bármilyen más módon is visszaköszönhet. Az esküvői fotózás egyik vezérmotívuma is lehet. A nászutak színhelyéül kiválasztott elragadó hely természetében is kifejeződhet.

A lényeg a szüntelen teremtés. S hogy ebből közösen vegyétek ki a részeteket. Hogy a nektek szóló mesével is a legjobbik önmagadhoz térj meg. S vele a szerelmedben a lehető legjobb utat járd meg. Esküvel szentesítve. Fel a hét magas égre. A tetejetlen fa minden ágának minden rezdülésére.

A csodafiúszarvas szarvai közt kelő nap minden fényének minden boldog sejtelmére.

 

Borítókép: A világ végén álló kőhíd. Csák Anna torta formáját öltő alkotása a Ribike című mese esküvői köszöntésére 2017. július 8-án, a Bartók Béla Unitárius Egyházközség közösségi termében. (Oláh Gergely Máté felvétele)

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.