Hogyan lehet benne maradni a pillanatban?

Ez a honlap a garabonciás áldás varázslatát hivatott mindenkivel megismertetni, de én ugyanazzal a férfival háromszor, háromféle rítus szerint megházasodó boldog feleségként nem tudom ezt a három csodálatos alkalmat nem egységben látni, s közben nem tudom nem ugyanarra a kérdésre a választ keresni. Jelesül arra, hogy hogyan lehet benne maradni a pillanatban. Legyen szó a három közül bármelyik esküvő bármely pillanatáról. Számomra ez a kihívás volt az a varázslat, amelyiken keresztül legvégül, a harmadik alkalommal, a garabonciás áldás igézete és bűvölete is új értelmet nyerhetett számomra.

A jól megélt pillanatok titkainak megfejtését akkor azzal kezdeném, hogy kevés ennél nehezebb dolog van egy házasságkötés során. Hogy benne maradj a pillanatban, ügyelve arra, hogy hadd legyen benned és körülötted minden zavartalan.

A házasság – elismerem, nő létemre furcsa módon – nem szerepelt az álmaim között, nehezen tudtam elképzelni, hogy két ember hitelesen és komolyan felvállalja egymást egy életen át és azon túl is.

Teóriámat alátámasztották a családi, baráti körben megszerzett tapasztalatok és a statisztikai adatok rideg valósága.

Amikor Tamást megismertem, első pillanattól éreztem, hogy valami különös, csillagközi struktúra formái között mozgunk, égi segítőink úton-útfélen éreztették jelenlétüket. A találkozásunk időpontja sem lehetett véletlen, hiszen mindketten felépítettük már saját magunkat és az életünket, mindketten szülők voltunk már, megannyi győzelmet és bukást magunk mögött tudhattunk már. A hajóinkat már egyenesbe hoztuk, nem küzdöttünk hullámverésekkel, viharokkal, ha valamilyen földrészen nem volt már dolgunk, akkor azt elhagytuk, az új tájak meghódítása felé pedig úgy haladtunk, hogy közben nem szorultunk segítségre.

A találkozásunk után nem sokkal, minden súly nélkül került elő a házasság témája közöttünk egy kényeztető vacsora után, amikor megjegyeztem, hogy noha részem nem volt benne, tisztelem a házasság intézményét. Akkor Tamás halkan és gyorsan megjegyezte, hogy ő is hisz benne.

Nem boncolgattuk a témát tovább, egymásra néztünk és tudtuk: össze fogunk házasodni. A mellkasom kirobbanni készült a helyéről, hirtelen rengeteg gondolat szakadt rám, éreztem, hogy szintet fogunk lépni, Ég és Föld, a bennünk élő Isten előtt fogjuk egymást felvállalni.

Polgári szertartás

A polgári szertartás nem volt kérdés, mint ahogy számomra az sem, hogy a házasságkötésünk után más minőséget fogok képviselni, mint előtte, így felveszem a férjem nevét.

Arra gondoltunk, nem mindegy, hogy ki celebrálja majd a számunkra legtöbb taposóaknát rejtő, könnyen sablonossá és ezzel kiüresedetté váló állami szertartást, így buzgó keresésbe kezdtem anyakönyvvezető ügyében. Megnyitogattam a hivatalok honlapjait, kikerestem az anyakönyvi igazgatással foglalkozó kollégák nevét, akit tudtam, megnéztem közösségi oldalon is, így jutottunk el egy tündéri, ragyogó fiatal hölgyhöz.

A polgári szertartást illetően megnyugodtunk, az anyakönyvvezető ragyogásában és dinamizmusában bízva nyugodtan kezdtük szervezni a másik két szertartás előkészületeit. A polgári szertartás előtt nem sokkal derült ki, hogy elfoglaltsága miatt egy másik ragyogó hölgy fog bennünket összeadni. Még itt sem bizonytalanodtunk el, ha másik ragyogó hölgy, akkor másik. Végül persze egy harmadik adott össze bennünket, akiben próbáltuk keresni a ragyogást, de sehogy sem ment.

Az ezzel kapcsolatos feszültséget vitathatatlanul oldotta, hogy Andi húgom – aki a tanúm volt – véletlenül becsukta a házasságkötő terem ajtaját előttünk az anyakönyvvezető megkésve érkezett figyelmeztetése ellenére, az ajtó beszorult, mi pedig kint maradtunk a folyosón.

A szertartást megörökítő operatőrünk férfiereje kellett végül az ajtó kilazításához. Nos, adja magát a kihívás, hogy ezek után a kabaréba illő malőrök után hogyan maradjon benne a pillanatban az ember, s hogy hessegesse el az égi jelekkel kapcsolatos mindenféle teóriáit – miközben a történtek akár baljóslatúnak is vélhető üzenetének súlyát kétségkívül hatékonyan ellensúlyozta az a nehezen elfojtható nevetés, ami a beszorult ajtót ráncigáló szeretteink láttán kerülgetett minket.

A légkondicionálót leállították a teremben a zúgás elkerülése miatt, a hátamon folyt a víz, a húgom nevetéstől néha megremegő sziluettjét láttam a szemem sarkából, igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szertartás kiüresedett versrészleteit és rutinmondatait, csak arra szerettem volna koncentrálni, hogy a mellettem ülő férfi felesége leszek pár perc múlva.

A katarzis azonban elmaradt. Hiába szenteltük fel gyertyáinkat saját szertartásunkkal az esküvő előtt, hiába alakította át Tamás a közös láng meggyújtását rendkívül leleményesen személyessé, hiába szolgáltattam újra derűre okot a házassági lapunk össze-vissza aláírásával (igaz, itt már önfeledten, semmivel sem törődve nevetgéltünk együtt Andival), valahogy az volt a legjobb, amikor vége lett, és tudtam, nemsokára megyünk a magunk örömére fotózkodni a Budaörs feletti Kálvária-dombon a magunk gondosan kiválasztott szikláihoz.

Magassarkúmban tipegve másztam meg a rengeteg lépcsőfokot a fotózkodás helyszínéig, ott aztán egy kápolna árnyékában nyári könnyűbe bújtam, hogy aztán mezítláb, szabadon örökíthessük meg az utókornak az esküvőnk napját. Itt szabadultunk fel végre. Már férjként és feleségként. Itt kerültünk végre vissza a pillanatunkba.

Andi és a fotósunk, Gergő csendes megfigyelői voltak a viháncolásunknak, derűvel és türelemmel kivárták, míg szikláról sziklára másztunk, hogy aztán valamennyi kövünkön egymásba zárulhassunk.

 

Unitárius esküvő

Az esküvői szertartásaink megszervezésekor örültem volna neki, ha egyházi szertartásunk is lenne. Nem a templomba vonulós, orgonahangokkal egekig emelt, külsőségekben nem szűkölködő forma miatt, hanem a bennem élő legtisztább minőség, azaz Isten előtt tett fogadalom miatt.

Tekintettel arra, hogy Tamás roppant tapintatos és alkalmazkodó tud lenni, hosszan puhatolóztam, hogy mit szólna az egyházi szertartáshoz, mert tudtam, hogy a pogány hitével és a garabonciás hagyomány iránt érzett elkötelezettségével valójában kívül áll minden rendszeren, de ezzel együtt is nagyon szerettem volna arra ügyelni, hogy valamennyire magáénak tudja érezni az egyházi rituálé tartalmát.

Ebben segítségemre volt maga az unitárius vallás, amely nyitottságával, toleranciájával, racionalitásával és tiszta egyszerűségével megnyerő tudott lenni Tamás számára, nem is beszélve a két nagyszerű eskető lelkészünk személyiségéről – Orbán Erikáról és Léta Sándorról –, akik ragyogó szellemükkel és nyitottságukkal magával ragadtak mindkettőnket.

Így kértünk hát egyházi áldást a már megkötött házasságunkra. Egyértelmű volt számunkra, hogy valamennyi szívünknek kedves személy ott lesz velünk ezen a napon, a gyerekeink, a szüleink, a barátaink.

A fogadalmunk elmondása pont olyan volt, amilyennek megálmodtam. Megrendültem és könnyeimmel küszködve formáltam a mondatokat, megnyílt akkor Ég és Föld, jelen voltunk minden porcikánkkal, lelkünk minden rezdülésével, nem veszítettük el egymás tekintetét.

Velem sírtak a családtagok, barátok közül többen, ott és akkor történt valami.

Megnyílt az Aranykapunk. Aztán újra kinyílt, amikor Tamás lánya, Kata az általunk választott dalokat káprázatosan elénekelte.

És harmadszor is megnyílt, ahogy lelkészünk – Erika – lelkészi palástját finoman megnyitva a gyülekezet felé emelte tenyereit, áldást kérve házasságunkra.

Az egyházi szertartásunk így esett hát. Szívünkhöz közelálló emberekkel, Szabó Attila barátunk által főzött finom vacsorával, Csák Anna tortaművészünkkel megálmodott, a saját varázsmesénket megjelenítő esküvői tortával.

Kötetlen, laza beszélgetésekkel, majd az otthonunkban hajnalig folytatódó baráti beszélgetésekkel, csendes táncokkal.

Garabonciás rítus

A garabonciás áldásnak szentelt szertartásunk megtartása nem volt kérdés számomra, hiszen ez a férjem hite, ugyanolyan nyitott szívvel ismerkedtem az ősmagyar vallás csodáival, ahogy ő az erdélyi egyházam kincseivel. E szertartás helyszínét Tamás választotta ki, a szomolyai léleklyukakhoz utaztunk el július végén, hogy a természettel együtt lüktetve, minden formaságot kizárva, magunkba zárulva mondjuk ki fogadalmunkat egymásnak.

A szomolyai léleklyukak természetesen lenyűgöztek. Tapintható a hely szakralitása. Lelkesen csúsztattam a tenyerem egyik kőfülkéből a másikba, szandálom csak akadályozott a mozgásban, így hamarosan mezítláb kapaszkodtam kőről kőre, hogy végigsimíthassam a sima felületeket, elképzeljem, kik, mikor és miért áldozhattak itt, kihez imádkozhattak. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen helyen olvadhatok össze újra Éggel és Földdel. Egy különös gonddal, több éve elkészített körtepálinkát vittünk magunkkal gyertyákkal és nekünk készített poharakkal, hogy áldomást tudjunk inni.

Garabonciás fogadalmunk megtételekor egyetlen pillanatra sem engedtük el egymás tekintetét, egy magas sziklán egymást simítva mondtuk el egymásnak szóló áldásainkat. Meztelen talpam alatt ott volt a meleg, kényeztetően sima szikla, s ehhez még körbevett minket az erdő, s felettünk a kék ég.

Nem volt forma vagy forgatókönyv, amit kövessünk, csak néztük egymást és azt tettük, amit éreztünk.

 

Összekapcsolódtunk egy megszentelt helyen. A szerelmünkre kért áldásért elmondott fohászunk belesimult régmúlt fohászokba, a szertartásunk eggyé vált ősi szertartásokkal, a minden rendszeren kívül álló pogány rituálénk része lett immár az ősi rendnek.

Úttörői voltunk a nagy garral járó garabonciás áldásnak, s ez még akkor is igaz, ha akkor mit sem tudtunk arról, hogy lesz még folytatás, s lesz még az ilyen ünnepek örömére a mi spontán varázslatunkhoz képest tudatosabban kidolgozott rítuscselekmény is. Hogy ebben nekem is volt némi részem, arról már szólt itt egy blogbejegyzés. Mindenesetre örömömre szolgál, hogy felbujtója lehettem annak, hogy a garabonciás áldások immár közöttünk is, körülöttünk is nagy garral járjanak.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.