Hogy megy a gyűrű vándorútra?

Most a gyűrű kiválasztását hoznám szóba, különösen azért is, mert a jegygyűrű az a tárgy, amelyik jó esetben egy életen át jelet ad arról, hogy valakivel összetartozol. Az esküvői ruhákat visszaadod a kölcsönzőbe, az esküvői tortát felszeletelitek, az esküvői fotóalbumot sűrű lapozgatás után gondosan egy szekrénybe helyezed, hiszen az újabb és újabb ragyogó útjaitokról aztán újabb és újabb képsorozatok születnek, amelyekbe szintén szívesen belefeledkeztek. De a gyűrű örök darab. Mindig ott ékeskedik az ujjadon. Kifejezve azt, hogy házas vagy, s talán még kifejezve valami mást is.

A ruháinkról szólva soha nem vitás, hogy a viseletünkkel kifejezzük, kik vagyunk, mit gondolunk magunkról, s mit üzenünk meg a környezetünknek a világban elfoglalt helyünkről. A viseleteink sorában természetesen ott van a gyűrű is, hiszen ugyanúgy öltöztet az is, ahogy más kiegészítők, az óra, a karkötő, a nyaklánc is. De még a kiegészítőket is cserélgeted – kivéve a jegygyűrűdet. Hiszen ha úgy kötsz házasságot, hogy a gyűrűben az örök visszatérés jelét látod, akkor tudván tudod, hogy a gyűrű egymás ujjára húzásával mindörökre magatokhoz hívjátok a gyűrű súlyát, szorítását, erejét, jövőjét, szépségét, varázsát és családját. S amint a gyűrűt magatokhoz hívjátok, a gyűrű is magához hív titeket. Mert a gyűrűnek súlya van. Szorítása van. Ereje van. Öröksége van. Jövője van. Szépsége van. Varázsa van. Családja van.

Ilyen, pontosan ilyen a garabonciás esküvőn a gyűrű felhúzásának misztériuma. Hogy akkor ti már úgy legyetek egymással, hogy ti ketten lesztek a gyűrű családja.

Ti ketten lesztek a gyűrű szülei.
Ti ketten lesztek a gyűrű gyerekei.
Ti ketten lesztek a gyűrű szerelmesei.
Ti ketten lesztek a gyűrű hősei.
Ti ketten lesztek a gyűrű ősei.
Ti ketten lesztek a gyűrű seregei.

Ezt a garabonciás esküvő rítuscselekményében is jelen lévő gondolatmenetet most azzal a megközelítéssel bontanám ki, hogy mit is jelent az, hogy ti ketten lesztek a gyűrű szülei. Hogy mit is jelent az, hogy a szüntelen teremtés részeseivé válva a gyűrűt is teremtő akarattal hívjátok meg kettőtök közös világába.

És ha ezt teszem, akkor megint csak a saját példánkkal tudnék előállni, már csak azért is, mert ha így cselekszem, ezzel tudok a leginkább hiteles képet adni arról, hogy ezt az ügyet nemcsak úgy elvben képviselem, hanem ennek a történetnek magamat mindenestül odaadom, ha se nem búsulom, se nem félem.

Itt viszont egy elvi kitérőt kell tennem. Elsősorban azt megmagyarázva, hogyan tulajdoníthatok értelmet annak, hogy a garabonciás rítusokat és azok kellékeit bemutatva a személyes dolgainkhoz is rendre meg-megérkezem, akkor is, ha azok nem szorosan köthetők a garabonciás hagyomány rítuselemeihez. Nos, előre kell bocsátanom, hogy világosan érzem: ügyelnem kell az arányokra, hiszen tudom, hogy a garabonciás áldás egyes elemeiről szólva el kell kerülnöm azt, hogy ennek a rítuscselekménynek a története állandóan összeforrjon a Mártával közös saját történetünkkel. Próbálok hát mértéket tartani.

Ha pedig néha mégis mértéktelenné válok, azt írjuk annak rovására, hogy itt és most a pogány örömünnepek varázsában osztozunk, amelyeknek mégiscsak része néha a fékezhetetlen szertelenség.

Márta viszont egyszer erre mondott még valami mást is. Az egyik beszélgetésünk közben ő egész egyszerűen azzal védte meg a saját történetrészeink esetenkénti felbukkanását, hogy a garabonciás rítus is, de a mi magánmitológiánk személyes rítusai is végtére ugyanazt a lehetőséget üzenik meg. A rendszeren kívüliség lehetőségét. Annak az eshetőségét, hogy mindig lehet egy olyan út, s a hét rendbéli út persze magától értetődően ilyen út, amelyen járva nem fogadjuk el azt, ami már szinte minden jel szerint készen van. Aminek már kialakult a szabványos menete, amelyet követve mindenki nagyobb kitérők nélkül, mindenki megelégedésére révbe érhet.

Nos, ez az út nem feltétlenül a mindenki megelégedését szolgáló út. Mert ha az a hagyomány, amelyet követni akarsz, egy rejtve rejtező misztérium, akkor eleve kívülre kell kerülnöd abból a zónából, amelyen belül mindent a megszokás irányít. Hogy soha ne érd be azzal, ami lehetőségként csak úgy magától felkínálkozik. Hogy akkor már legyél te is a szüntelen teremtés részese: vagyis teremtsd meg a magad világát.

Du mußt dein Leben ändern.

Igen. Ilyen az, amikor haj regö rejtem, s majd neked ejtem.

Mert ami ilyenkor neked ejtve eléd hullik, az előtte bizony őseink hite szerint a tetejetlen fa ággal ágas ágain húzódozik. Elhúzódva és meghúzódva, monos-mostanság is csak múltán-múlva. Időtlen időkön át is csak rád várva. Hogy amikor neked ejtik, akkor már hidd is, ne csak lásd. Tedd is, ne csak várd. S ha teszed, úgy tedd, hogy azt szinte már magad sem hinnéd, ha nem éppen te magad cselekednéd.

A gyűrűt is neked ejtik. De előtte még rejtve rejtezik. S te lehetsz az, aki rátalálsz, ha a kedved ugyan nem szegik.

Nem szegték a kedvünket. Holott ezt a jelenetet megelőzően beragadt előttünk a teremajtó.  Mi pedig csendesen röhögtünk, amíg a bebocsátásra vártunk

S ezzel az utalással visszatértem az örök visszatérés jeléhez. S egyben megint visszatértem a magam személyes köreihez.

Legyen hát ez egyben rögtön visszatérés Orsihoz, a kiváló szakembernek és remek embernek bizonyuló ékszerészünkhöz. Aki nagyon kedvesen vette az akadályt, amikor megtaláltuk a magunk feladatával. Hogy egy fotó alapján álmodja meg, tervezze meg nekünk a gyűrűnket.

Ilyen lett. A fehér aranyat mintázó árkokat eleinte nem láttam elég sötétnek, ezért újabb adag ródiumot kellett végigfuttatni rajta

Ezt megelőzően sok száz képet néztünk át. Ebben Márta volt a leginkább a kezdeményező fél. Ha talált olyan fotót, amelyen számára kedves gyűrűt látott, azt megosztotta velem.

Én inkább csak lehetséges formákat, mintázatokat láttam magam előtt. Erősen hajlottam minden olyan alakzatra, amely a magyar lélek formái szerint alakult.

Szenvedélyesen hívott minden ággal ágas, indákkal ingós, levelekkel lelkes motívumszőttes, ami a szerves magyar műveltség talajában gyökerezett. Mélyen megérintettek a honfoglalásaink idejéből ismerős griffes-indás műveltségkör mintasorai, vagy a szkíta korban ábrázolt szarvasok agancsaiban örvénylő voluták, napsugarakkal kerengő, sütkérező körkörös vonalak. Példaként szolgáltak számomra azok a gyönyörűséges termő és teremtő burjánzások, amelyeket a királyregényeim grafikusa, Iván – aki nem mellesleg ennek a honlapnak is a grafikusa – tett a saját rajzvilágának rendre életképes, tomboló lelkesedéssel élni kész elemeivé.

Amikor ezekkel rokon ábrázolásokat láttam a Márta által felmutatott gyűrűkben, azokat különlegesen lelkesen üdvözöltem, miközben természetesen arra is figyeltem, hogy a döntésünk végeredményben majd közös értéket teremtsen.

Ahogy ezt a blogbejegyzést megírni készülve a levelezésünkben a gyűrű körül forgó dolgokat visszakerestem, meglepve láttam, a szűkített listánkon végül hány másik gyűrű ott volt még. S érdekes volt látni, hogy azok már mennyire nem az enyémek. Legfőképpen azért, mert mostanra már megvan, ami az enyém, ami a miénk lett. Mert az a gyűrű, amit kiválasztasz, s magadnak aprólékos türelemmel, minden részletre ügyelve legyártatsz, az idővel nagyon mélyen a tiéd lesz.

Annak a gyűrűnek az elképzelésével, amit a fotó alapján együttes örömmel kiválasztottunk, végül tehát Orsit találtuk meg, aki nagyon kedvesen állt kötélnek. Szívesen terveztette meg a kép alapján a gyűrűt, türelmesen beszélt át velünk minden apró részletet, s a próbák közben minden milliméternek velünk együtt volt kész jelentőséget tulajdonítani. Az együttműködés minden pillanata megérte a fáradságot. Gyönyörűek lettek a gyűrűink – olyan szépségesen archaikus motívumkinccsel, mint amilyenről épp csak álmodni mertem.

Korábban soha nem hordtam gyűrűt, ahogy Márta sem, de ezzel nem volt kérdés, hogy kivételt kell tennem. Több okból is. Egyfelől azért, mert a magyar lélek formakultúrájának szerves műveltségéből merít a mintázata, másfelől azért, mert a rajta futó, egymást szépen ölelkezve metsző csíkok a szerelem teljességét, a szerelmesek közös útját idézik meg. Harmadrészt talán még azért is, ami engem személyesen is találva talál. Kicsit olyan érzésem van a gyűrűmet látva, mintha egy soha nem volt királyság koronaékszereinek egyike lenne. Férfiként, mi több, a tradicionalista filozófiát nagyra tartó férfiként van bennem hajlandóság arra is, hogy egy-egy méltóságot sugárzó tárgyban hatalmi jelvényt is lássak, a hatalom gyakorlásának persze csakis abban az értelmében, ahogy a Lao-ce világképében megjelenő uralkodók gondolhatják a hatalmat a magukénak. Azok a királyok, akik a bölcsek és az igazságot ismerők útján járva lesznek királyok, de ezt is csak azért teszik, hogy az eget kövessék, mert az ég az utat követi, az út pedig örökkévaló, ahogyan éppen ezzel lesz minden éppen rendjén való.

Az Ég követésének emlegetése itt persze nem lehet véletlen. Hiszen Mártával van egy közös, véget nem érő, szűnni nem akaróan szédítő, elragadó játékunk azóta, amióta a gyűrűinket hordjuk.

A napi hajszából kiszakadva mind a ketten szeretünk felnézni az égre, a felhők vonulására, a fények ragyogására. Márta is ezt tette, amikor az egyik gyűrűpróbáról visszafelé jövet a Népliget környékén jártunk. Felujjongott, s már mutatta is nekem, amit látott. A gyűrűnk jele ékeskedett előttünk felhőpamacsok csíkjaiból az égre festve. Az a félreismerhetetlen alakzat, amit a gyűrűmön én mindig felfelé fordítva, az ujjperceim alá igazítva viselek. Az egymást keresztező két vonal. Ami nem más az ég felhői között, mint ami ott volt az esküvőnkön az lelkészeink előtt a karaffában is. Szerelmi házasítás. Ahogyan a tokaji szerelmi furmint és a tokaji szerelmi hárslevelű házasítása is egységet alkotott, úgy az ég két felhőcsíkja is ezt az egységet üzeni.

Csakhogy amíg az esküvőnkön a két bor összeöntése csak egyszer üzenhette meg nekünk ezt, az égen a felhőcsíkok összetalálkozása azóta is egyre csak azt üzeni. Mert amióta azt a jelet egyszer megláttuk az égen, azóta is tart ez a műélvezet. Az égen kirajzolódó felhőalkotás csodálata. S ez már amolyan rítus is a házasságunkban. Amikor meglátunk egy ilyen felhőjelet az égen, lefotózzuk, s elküldjük a másiknak. Hű közvetítéseként az Ég akaratának. Az összetartozásunkat ünneplő égi felhőjárásnak.

Ilyen az, amikor az égen a felhőpamacsok csíkjai neked üzennek, hogy téged is csak jobb kedvre derítsenek

Ennél szebb példázata aligha lehetne számunkra Hermész Triszmegisztosz híres tantételének. Annak az örök igazságnak, ahogy ami fent van, az van lent. S ami lent van, az van fent is.

De a gyűrűrítusainknak a sora nem ért véget ezzel. Az is egy rítuscselekmény, ahogyan és ahol a gyűrűinket nyugovóra térni engedjük.

S ennek is megvan a maga sora. Az első közös nyaralásunkon, amikor egy egész mikrobuszt pakoltunk tele a gyerekeinkkel, hogy az Isztriai-félsziget legdélibb pontjáig, egészen a Kamenjak Nemzeti Parkig jussunk, mindenkit erősen támogattunk abban, hogy a tengerben simára koptatott gyönyörű fehér köveket szabadon, minden mennyiségben csak gyűjtse és gyűjtse. Márta lánya, Kamilla volt a leglelkesebb követője ennek a felhívásnak, s végül egészen impozáns gyűjteményt rakott össze. Ennek a kollekciónak volt két különösen összeillő kő is a darabja. Az egyik egy lapos, de lyukas kő, a másik egy vékony, hengeres formájú kő volt, s ami a legszebb, a rúdszerű henger pontosan beleillett abba a talányos értelmű üregecskébe, ami a lapos kövecskében díszelgett. Ha összeraktuk ezt a csakis nekünk feltárulkozó kirakós játékot, úgy nézett ki ez az egész kis alkotás, mint egy furán bumfordi fehér vitorlás, rajta a vitorlák nélküli fehér árbóccal.

Hazavittük ezt a kis kirakós játékot, de nem igazán találtuk ki, mi legyen vele. Várt, várakozott, várta a maga kivételesen jó sorát.

A gyűrűinknek elvben kaptunk Orsitól egy elegáns kis fehér dobozt, abban is tarthattuk volna őket, de egy hirtelen ötlettől vezérelve Márta kitalálta, hogy a fehér kövek alkotta kis tengeri szoborcsoport legyen az az alkalmatosság, amire esténként a gyűrűinket pihenni lerakjuk.

Ez azóta is így van: a tenger ragyogóan fehér, szépségesen időtlen műve hát az az alkalmatosság, amelyen az örök visszatérés jeleként hozzánk megtérő gyűrűinket nyugovóra térítjük. Nem feledve, hogy amiként ezzel a tenger előtt tisztelgünk, úgy ugyanezzel a gesztussal valójában az isteni alkotás mellett is hitet teszünk. A szó szoros értelmében is, feltéve, ha nem engedjük el magunktól a sztyeppei civilizációk örökségét, nevezetesen Tengri Égisten – vagyis Ős-Ten – máig velünk élő tenger sok emlékét.

Ahogy a gyűrűink egymáshoz simulnak, az őket fogadó két tenger koptatta fehér kő is egymásba csúszik. Ahogy korty kortyot követ, amikor elnyel a világ, s te is elnyeled a világot. Ahogy kő kövön marad, amikor a föld is földet ér, hogy szakasztott úgy legyen, ahogy éppen szakadatlanul is lenne

És van még valami, amit a jegygyűrűk történetében soha nem szabad feledni, s érdemes eleve úgy megélni, hogy később emlékezetes alkalomként lehessen számot tartani.

Maga az eljegyzés. A jegygyűrűk felhúzása a másik kezére.

Az, hogy mi számíthat ilyenkor emlékezetesnek, arra persze nincsen recept. Mert valójában mindenre szívesen lehet visszarévedni, ami olyan pillanat, amelyben őszintén és hitelesen benne élünk. Ez nem pénz kérdése, hanem inkább a maradéktalan odafigyelés érdeme. Nem, egyáltalán nem azon múlik, hogy egy drága út ünnepélyes pillanatában, egy drága étterem vacsoraasztalánál húzzuk-e elő a gyűrűt. Miközben persze ezt is megtehetjük – ha ott talál ránk a pillanat, amelyik azt akarja, hogy szívvel-lélekkel megéljük.

Vagyis minden azon múlik, hogy kegyes-e hozzánk közben az Ég. Egy kegyelmi pillanat pedig megvásárolhatatlan. Éppen azért, mert ez maga az Ég ajándéka.

S minthogy erre nincsen recept, megmutatom, nálunk hogyan esett. A mi kedvünkért hogyan fejezték ki a szeretetüket az Égiek. Hogyan üzenték meg nekünk, hogy mi ketten is csak arra vagyunk hivatottak, hogy látva látsszon: a szerelemben is minden Egy.

Az eljegyzésünket Kisorosziban tartottuk. Kettesben. Megszálltunk a lakályos kis fogadónkban, ahonnan a szigetcsúcsra kijárni annyira kedves foglalatosságunk. Ez is csak egy visszatérés volt számunkra – az örök visszatérés mintázatának egy újabb darabja.

Volt ott egy nagyon jó, ihletetten szép csavargásunk a gyerekekkel, amelyen készült rólunk, s a minket ott szívesen látó tájról pár kiváló kép. Köztük egy olyan elvarázsolt felvétel, amely azóta is ott van a szobánk falát díszíteni kiszemelt ragyogó képek között.

Ez is kegyelmi pillanat volt, nem vitás. Ha itt ilyen fényeket és ilyen árnyakat láttunk, nem csoda, hogy visszakívánkoztunk

S úgy gondoltuk, ahol a fények és az árnyékok a Jin és a Jang teljességét ilyen szépen kirajzolták nekünk a visegrádi fellegvár alatt, ott a saját, legszemélyesebb ihleteinket keresve nekünk is helyünk lehet még a Nap alatt.

Elmentünk hát, hogy ott álljunk meg megint a szigetcsúcson, a fellegvár alatt. Igen ám, de amikor a zsebemben a gyűrűkkel ott voltunk, s a szigeten északnak bandukoltunk, már látni lehetett, hogy elementáris erővel árad a Duna, s ezzel aztán a sziget körvonalait is bátran elrajzolja. A csúcsra törtünk, de az a csúcs akkor számunkra egy kis zsombék volt a körülöttünk kiömlő folyó nyaldosta fák között.

Eddig jutottunk. Egy ellenállhatatlan erővel áradó folyó az utunkba állt

Ha ez volt a csúcs, hát ott törtünk a csúcsra. Volt abban is végtére hát valami határtalan erő, ahogy egy áradó folyó hullámai között álltunk egy hirtelen ártéri erdővé váló facsoportozat oltalmában, a minket hevesen támadó szúnyogok vér iránti éhségének állandó középpontjában.

Felhúztuk a gyűrűt egymás ujjaira. Megcsókoltuk egymást, s boldogan bohóckodtunk az akkortól már viselésre termett gyűrűinkkel. Fényképeket készítettünk a két kezünkről az ujjainkkal összekapaszkodva, s közben a szürkületben is csak a gyűrűinkkel villogva. Egyik-másik képen az este boldog nézőközönségének érdemdús tagja, az éppen a vérünket szipolyozó valamelyik szúnyog is ott motoszkál.

A véremet adtam ezért a pillanatért. Ott van a szúnyog, kiveszi belőlem a maga jussát. Egészségére. Így mulat egy magyar úr. Ízig-vérig

Ott aludtunk a fogadóban, s reggeli után megint csak kimentünk ünnepet tartani pontosan arra a helyre, ahol előző este a gyűrűhúzás szertartását megejtettük. Persze nehéz volt kitalálni, hogy hol is történt, ami történt, mert az áradó folyó a teret folyamatosan át-átszabdalta, minden gátlás nélkül elfoglalta. De azért rátalálunk a helyünkre, hogy ott aztán az áradó vizek fölé magasodva is csak a fényben ússzunk.

Helyben voltunk. Megtaláltuk, amit kerestünk

A táj ünneplő meghódításának ezek után volt még pár állomása. A Szentendrei-szigetet elhagyva felmentünk a visegrádi fellegvárig, hogy a szertartás alatt még alattunk zúgó és áradó Dunát a hegyek magasából megint csak nyugodt, békés tüneménynek lássuk. Visegrádot elhagyva pedig a Pilisben leírandó tiszteletkört úgy gondoltam kiteljesíteni, hogy Mártát elvittem a pilisszentléleki pálos kolostor romjaihoz, hogy amiként az áradó Duna, úgy a pálosok a térben és a tájban korlátlanul szétáradó nyugalma is hadd legyen a mi oltalmunkra.

Ahogyan fent van, úgy van lent is. Így is, úgy is a víz az úr

Mélyen rokonszenvezem a pálosokkal, vagyis a fehér táltosokkal, már csak a nevem miatt is, hiszen a holló a pálosok címerállata. Sokáig a Hárshegyen éltem, s részben még most is ott élünk a hétvégéinken, s oda se véletlenül költöztem. Szinte hívott, ellenállhatatlan erővel hívott a budaszentlőrinci pálos kolostor minden romos fala. Aztán az már a Mártával közös magánmitológiánk része, hogy szintén egy pálosok emlékével eljegyzett szent helyen, Pilisszántón esett meg a legelső, s rögtön a Fény születését ünneplő találkozásunk.

Ismerem az ország szinte összes pálos kolostorromát, s ezek sorában párat már Mártának is megmutattam. A pilisszentléleki pálos kolostor viszont számomra az egyik legfontosabb, a leginkább lenyűgöző jelenség. Legfőképpen azért, ahogy a tájra kiterjeszti a nyugalmát és a bölcsességét. Eggyé válva azzal a csenddel és a békével, ami a Pilisnek abban az eldugott zugában eluralkodik, s ami ott szintén a pálosok emlékének szolgálatába szegődik.

A kör bezárult. Pilisszentlélekre értünk. A pálosok öröksége ott volt velünk. Akarva-akaratlan. Mondva-mondatlan

Ott is eltöltöttünk pár órát az eljegyzésünk a Duna mellé, a Pilis rejtekeibe vezető útján, s aztán visszaindultunk Budapestre. És akkor jött el megint hozzánk az egyike azoknak a jeleknek, amelyekben annyira gazdag a mi nagy garral járó kapcsolatunk.

Sokat jártam már arra, de korábban soha nem használtam műholdas navigációt. Akkor viszont éppen be volt kapcsolva az útvonaltervezés. S ahogy a GPS képernyőjére néztem, egyszerre csak megláttam valamit, amiről addig fogalmam sem volt, hiába jártam arrafelé már oly sokszor. Láttam, hogy a GPS tanúsága szerint az az út, amelyik Visegrádról Pilisszentlélekre, onnan pedig vissza, Budapest felé vezetett minket, nem volt más, mint az 1111-es számú út.

Elkerekedett a szemem a csodálkozástól, s Mártát is azonnal beavattam abba, hogy mit is üzennek már megint nekünk az égiek.

S boldogan bólintottunk. Értettük a nyelvet, amelyen szólva az eljegyzésünk ünnepén a hét világra szóló világ figyelmére méltattunk.

Ahogy értjük azóta már azt is, amikor az égre is csak úgy pillantunk, hogy egymást keresztező felhőcsóvák vonalaiból egyet-egyet megint megláthatunk.

Keresetlen, de kegyelmi pillanatok ezek.

Vannak legendás utak. Mondjuk nekem a híres amerikai 66-os út is bejönne. Már csak a születésem évének tiszteletére is. De ez mindennek a teteje. Az Egy mennybe menetele. S ezt pont egy ünnepélyes pillanatban kellett megértenem. A négyszer Egy ugyanis itt nem négy. Hanem egyenként is a világ négy sarka. A négy őselem minden  tüze, vize, levegője és hozzá még minden földje, amelyen ott fut az utunk minden szépséges kanyarulata

Ha kerestük, hajszoltuk volna őket, talán a nyomukba sem érünk. Így viszont nyomot hagyhattak bennünk.

Ilyen nyomot fogjatok hát ti is, ha a rendszeren kívül nagy garral járva kegyelmi pillanatok után jártok ti is.

Legyen a ti eljegyzésetek is úgy a gyűrűtök ünnepe, hogy egyben az örök visszatérés legyen ezzel is a kedvetekre.

Ami – tudjuk jól – volt is, van is, lesz is.

 

Borítókép: Szakasztott úgy, ahogy szakadatlanul is lenne. Fényírással kirajzolt tárgyfotó Buday Orsolya ékszerész két remekléséről, a két jegygyűrűnkről. (Toót-Holló Tamás felvétele)

2 válaszok
  1. Buday 0rsolya says:

    Köszönöm a rólam írt kedves szavakat, nagyon megható volt olvasni. Örülök hogy segíthettem az ötlet, jelkép, gondolat, megvalósításaban. Hozzon szerencsét, boldogságot egy életen át. Szeretettel Orsi

  2. Tamás
    Tamás says:

    Nincs mit, öröm volt emlékezni a veled közös munkára, kedves Orsi. Végül is nagyon fontos, hogy mindenki ugyanazt a szeretetnyelvet beszélte az esküvőnkre készülve. Legyen szó rólad, az ékszerészünkről, a zenészekről, a lelkészeinkről, a virágcsokort készítőjéről, Márta ruhájának tervezőjéről, a szakácsunkról. És még hosszan sorolhatnám. Ha valami úgy van születőfélben, hogy csupa szeretet veszi körül, annak jó sora lesz egész életében. Ahogyan akkor a gyűrűt tartottuk, most éppen a garabonciás áldás rítuscselekményét tartjuk ilyen nagy becsben. Mert mindennel összefügg. Ahogy a veled közösen megálmodott gyűrűnk jele mindig az Égre íródott a kedvünkért, már azzal is mutatta nekünk az utat. Hogy egyszer az Ég és a Föld Menyegzőjén is vendégeskedni fognak ezek a gyűrűk a kezünkön. Kívánom neked, hogy minél több gyűrűd jele legyen ugyanígy az Égbe írva. Mert megérdemlik az égiek figyelmét a kezed munkái 🙂 Szeretettel: Tamás

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.