Ami szellemi, és ami személyes

Az első blogbejegyzésemben hitet tettem amellett, hogy a garabonciás áldás kinyilvánításának minden lehetséges útja-módja főként és elsősorban szellemi út. Most ehhez még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ami szellemi, az számomra személyes is. Tisztán láthatóan, jól követhetően és mély beleéléssel érzékelhetően az.

Hadd tegyek erről vallomást éppen a képek nyelvén. A magyar őshagyomány hét rendbéli útjára utalva, s hozzá még a honlap Kezdőlapját is képbe hozva.

Ott is a menüsor alatt futó, hét képből álló képsorozatot újra csak szemügyre véve, ahol a diavetítés közben különféle elvarázsolt képek váltakoznak, amelyekre különféle szintén elvarázsolt szövegrészek úsznak, ereszkednek rá. Nos, ebből a hét képből öt olyan, amit Enikővel, a garabonciaseskuvo.hu honlapjának webdesignerével együtt, az ösztönös megérzését követve válogattunk össze. Egy bizonyos irányt kiválasztva, s aztán mindvégig azt az irányt tartva. Nem az esküvő negédes, szirupos hangulatát kifejező képek között keresgélve, hanem az Ég és Föld Menyegzőjének elmélyült csendjét, s az ehhez szükséges tiszta tereket is felmutatva. Azt a fajta mély magunkba szállást a képek nyelvére lefordítva, ami ahhoz kell, hogy a tekintetünkkel a másik tekintetét megtalálva a gondolatainkkal a hét magas égig érjünk. Hogy tetejetlen legyen az érkezésünk. S hogy a garabonciások örök köreit idézve: soha ne szakadjon meg a vissza-visszatérésünk. Egymáshoz. S az egymással töltött együttléteink minden bensőséges pillanatához. A szüntelen teremtés varázslatához.

 

Ez az aranykapu a Kárpát-medence ősi zarándokhelyén, a Ziribár-nyereg fölött tárva tárulkozik. S nem is akármikor, hanem a Fény születésének ünnepén, a téli napforduló híres magyar kerecsenünnepén

Ez az öt kép is olyan, hogy nyugodt szívvel lehetne hát meditációs objektumokként szemlélni őket. Ezekben is ott van hát az az irány, amelyet követendő már így is, személytelenül is szellemi jelzőfényeket gyújtunk.

De ahol fényeket gyújtanak, ott a jelzőtüzek mellett a perzselő, a bőrünket heves pírba borító forróság is hadd remegjen már a levegőben. Hogy ezzel is csak úgy legyen, hogy megrakjuk a tüzet, ami soha el nem aluszik.

Hogy ebben az égi tűzben is csak ott legyenek a százezer sövények, amelyek a dozmati regösének gyönyörű, ősi nyelvén szólva bizony hát gyulasztlan gyulasztnak, s hozzá még oltatlan alusznak.

Ezt a gyulasztlan gyulladó tüzet lobbantja fel számunkra az a kettő kép ebből a hét képből, amit személyes útravalóként Mártával együtt is csak örökül kaptunk. S így aztán a diavetítés titkos főszereplőivé téve őket mostanra már mások örökségévé is avattunk. Épp csak annyira érzékeltetve, hogy itt minden a személyes ügyünk, hogy az azért látványosan ki ne ütközzön. A többi kép éteri hangulatai közé azért finoman beilleszkedjen.

A sárgásan aranyló kövekre felkapaszkodni, onnan a felhők közé nézni, s közben az alattad iramló víz szilaj zúgását hallgatni – ez maga az istentisztelet 

Mert amúgy ez a két kép számunkra éppen hogy nagyon is kiütközik a többi kép közül. Átütő erővel talál ránk egy életen át. A magánmitológiánk részévé válva, s ezzel egyben az őseredeti mítoszok őserejét is képviselve és hirdetve. Úgy, hogy ennek a hirdetésnek eredendően csak mi ketten vagyunk a célcsoportja.

Céljául a Víznek. A Vitosa aranyos sziklái alatt robajlónak. Céljául a Földnek. A hegyek oldalába sziklákat görgetőnek. Céljául a Levegőnek. A hegyek ormai fölé felhőket terelgetőnek. Céljául a Tűznek. A Ziribár-nyereg alatt felbukkanónak. S céljául a Fénynek. A téli napfordulón születésnapot ünneplőnek.

S ha már ennyi őselem tiszteleg előttünk, akkor most engedelmetekkel ti is egy beavatás részesei lesztek. Jelzem hát, amit jelzendőnek ítélek, amikor egyet se szólok, de azt is lassan mondom, ha nem ám csak hálni jár belém a lélek. Hogy azzal, amit így elmesélek, nektek is csak mesébe illő legyen a szerelmetek.

Ez a fényt árasztó, fényt megvalló jókívánság már maga is az egyik képszöveg felidézése a diavetítésből, amely alatt történetesen éppen a Vitosa-hegy híres kőfolyamát, a sok-sok valaha gördülő, most pedig éppen kényes egyensúlyokkal megállapodó köveket látjátok. Egy ámulatba ejtő teremtését a világokat virágzó valaha volt összes világoknak. Mert tudnotok kell: ott állni, azokra a gigantikus, mohlepte, sárgásan aranyló kövekre felkapaszkodni, s onnan a felhők közé nézni, s közben ott az alattad iramló víz szilaj zúgását hallgatni – maga is minden ízében istentisztelet.

Ezen az istentiszteleten Mártával együtt többször is részt vehettünk, s ennek a hangsúlyos, elragadtatott jelenlétünknek az emléke az a fotó, amivel a Kezdőlap diavetítésén magunkról látatlanul is jelet hagyunk.

Jeléül a hegyeknek, s a hegyeken ránk váró varázsmeséknek. S jeléül, észrevétlen, de itt, ebben a blogbejegyzésben mégis észrevenni engedett jeléül annak, hogy közünk, személyes közünk van a hegyekhez, amelyeknek a szikláin a Nap sárga fénypászmai aranyos szegeleteket teremtenek.   

S ha már itt a Nap teremtő fénye a hívószó, hadd hívjon magához a másik, a számunkra legfontosabb kép is, amit a diavetítében szintén személyesen adunk titkos ajándékba nektek.  

Hogy előttetek is nyitva legyen az aranykapu, s nektek is már csak bújni kelljen rajta – hogy ezzel is csak egy újabb képszöveget idézzek a vetítésen vonuló képek és mondatok dali szép, minden igézetet féltve vigyázó meneteléséből.

Ez az aranykapu pedig már nem a messzi Vitosán nyílik, hanem a Kárpát-medence ősi zarándokhelyén, a Ziribár-nyereg fölött tárva tárulkozik. S nem is akármikor, hanem a Fény születésének ünnepén, a téli napforduló híres magyar kerecsenünnepén. Ehhez is van képünk, s nem is akármilyen képünk. Ez a kép ott Pilisszántón, a Csillagösvény tetején készült, 2015 decemberében, a Fény születésének ünnepén. Szemközt a Ziribár-nyereggel, ahol a Fény ilyenkor mindig megszületik, de ha az Isten is úgy akarja, akkor még bizony látva is látszik.

Erről a napfelkeltéről néhány dolgot még el kell mondanom. Például azt, hogy mi ott, a Fény születésének ünnepén találkoztunk személyesen először egymással Mártával. Mert tudatosan így szerveztük. A szervezést persze itt csak úgy érdemes érteni, hogy hagytuk, hogy ez magától így alakuljon. Hogy számomra akkor aztán az is kiderüljön, hogy az én ősi magyar csillaghitem szerint számba vett legnagyobb ünnepem egyszersmind nem más, mint a Nyilas tüzes jegyében született Márta születésnapja. Hogy ez is csak azt a felismerést erősítse bennem, hogy a szerelem ünnepe mindig a Fény ünnepe. S hogy a Fény születésének látva látszó, vagy éppen láthatatlanul maradó megjelenése mindig valami isteni kegyelem jele.

Mert azóta mindig ott vagyunk együtt a téli napforduló égi varázslatát figyelve Fény születésének ünnepén a Csillagösvény tetején.

Miközben soha azóta nem éltük át azt, amivel akkor, aznap hajnalban, éppen a hajnal hasadásának időhasadékában üdvözöltek minket az égiek.

Aznap irgalmatlanul korán keltem, hiszen másképpen nem lett volna esélyünk arra, hogy Budáról időben odaérjünk Pilisszántóra. A Széna téren még felvettem az autómba Évit, Márta barátnőjét, akit szintén akkor láttam először. S aztán elindultunk. Egy olyan éjfekete éjszaka sűrűn szutykos és latyakos ködében, amelynek nekivágva teljesen reménytelennek tűnt, hogy mi aznap még napsugarakat is lássunk, s ne csak a felderengő szürkületet üdvözölhessük. Mentünk, egyre csak mentünk, át az éjszakai szürkületen, olyan sötéten párálló ködök gomolygásába veszve, mintha csak egy felzavarodott, iszaptól iszamós pocsolyában fúrtuk volna előre magunkat.

Amikor begördültünk a Csillagösvény aljában a parkolóba, szinte egyszerre érkeztünk oda Márta autójával. Megadta a rendszámát, s az autó típusát, így már láttam, kikövetkeztettem, hogy csakis ők lehetnek azok. A gyerekeivel és a barátaival jött. De akkor engem csak az érdekelt, hogy milyen lesz. Fényképet se nagyon láttam addig róla, legfeljebb csak azt, amelyik a levelezőrendszeren az avatarképe volt. És akkor hirtelen elém szökkent a ködből. Megölelt. Ismeretlenül is ismerősen. Ragyogott az arca, mint mindig. Ő olyan, hogy bármilyen lehangoló körülötte a táj, egyszerre csak mindent beragyog maga körül. Jó volt látni, jó volt a lényét először közvetlen közelről megtapasztalni. Jó volt vele a sötétségben is csak fénybe borulni.

Aztán felballagtunk a hegyre, s néha szóba elegyedtünk. Mintha mi sem történt volna. De akkor már minden megtörtént velünk. Első látásra. Rajtunk kettőnkön kívül ott persze szinte senki nem tudta, hogy mi valójában találkán vagyunk. És éppen első alkalommal tesszük ezt. Nem is vittük persze túlzásba ennek érzékeltetését. Nem tapadtunk egymásra, de a szemünk sarkából mindig tudtuk, mikor merre jár a másik, s újra meg újra úgy intéztük, hogy gyaloglás közben valahogyan mindig összesodródjunk.

És sötéten kanyargó ösvényen róttuk a lépteinket. És elszántan tapostuk a csikorgó havat. És szinte együtt haraptuk a körülöttünk nyújtózkodó, egyre csak nyúlós ködöt.

Aztán megtörtént a csoda. Amit azóta számtalan fénykép őriz. S amihez azóta sem volt szerencsénk, akárhányszor jártunk még ott Fényt köszönteni máskor is.

A nyúlós, ragacsos, sötéten kavargó ködfelhőkből szinte egyik pillanatról a másikra kiléptünk. S úgy néztünk le a tájat alattunk borító szutykos ködpamacsok vadul hullámzó kavargására, mintha repülőgépről néznénk le az alattunk fodrozódó habos bárányfelhőkre. Mert akkor már felette voltunk annak, amit elhagyni józan ésszel nemigen remélhettünk. Felette a szennyes árnak. S előtte a hasadni készülő hajnalra váró tiszta, csillagfényes égnek.

Akkor már minden léptünk olyan volt, mintha csak lebegnénk. Az egész társaság kivirágzott. Felértünk a Boldogasszony-kápolnához, s felmértük, hol lesz a bölcsője előttünk a születő Fénynek.

Szembeálltunk a Kis-Kevély és a Nagy-Kevély sasbérceivel, s közöttük a Ziribár nyergével. A születő Fény majdani bölcsőjével.

Alattunk éji máglyák tüze ropogott, s hozzá még sámándobok dobrokoltak. A gyerekek kutyákat hajkurásztak, boldogan viháncoltak, hógolyókkal dobálóztak. A felnőttek az órájukra néztek, a szép lassan fényesedő ég aljára meredtek, s a Ziribár nyergében lassan már születni kész Fényt sejtettek.

Közelgett a pillanat, s amikor eljött, még azt sem tudtad, hogy már beköszöntött. Mert ilyenkor pár másodpercig a Fény ígérete és a Fény megszületése között éppen akkora az időtáv, mint az az időköz, amelyikben a mozdulatlan bölcsesség misztériuma szerint a cselekvésed éppen elvész, mint amikor – ahogyan Takuan Szohó írja – a sújtásra lendülő kard és a saját cselekedeted közötti időközbe még csak egy hajszálat sem lehetne elhelyezni.

A sújtásra lendülő kard itt a születni készülő Fény nyílegyenesen felénk hasító fénypászmája volt. A cselekvésünk boldog és elragadtatott veszteglése pedig a hirtelen felfénylő pillanatba beletáruló várakozás tétlen cselekvése volt. És akkor fénybe borultunk. Amire válaszul meghatott derűt árasztottunk. A Fényt köszöntve megkondult a kápolna harangja. Megszólalt egy duda. Lecsordult pár könnycsepp.

És mi azóta is ott vagyunk annak a pillanatban az emlékében. Hálát adva az Égnek, hogy a Ziribár nyergéből a fénypászmák a gomolygó ködök fölött hozzánk is elértek.

Ez is egy kép hát ezen az oldalon, de micsoda kép. Talán már értitek és érzitek is a jelentőségét. Elfogadva, hogy itt bármi mutatja is meg magát, annak a szellemi útján számunkra mindig személyes élmények kerülköztek.  Hogy ezzel is csak nyitva legyen nektek az aranykapu. Hogy ti is már csak bújnátok át rajta, annak próbájául, milyen is az, amikor mesébe illő a szerelmetek.

Történjék bármi. Történjék bárhogyan. Hogyha én megfagyok, ő felmelegítsen. Hogyha ő megiramlik, én elringassam.

Hogyha vágtat, moccanatlanul várjam. Hogyha ég, soha ne legyen nekem elég. Hogyha megoszt, összetartsak. Ha magába zár, kinyissak. Ha örvénylik, bolygókkal bolyongjak. Ha lecsendesedik, hozzásimuljak. Ha csitít, magam is csak elcsituljak. Ha felbujt, magamhoz buja lidérctáncokat szólítsak. És nincsen ebben semmi rendkívüli, ha már eleve is kívül vagy azon a renden, ahol nem Boldogasszony ágakkal ágas, hét magos égig magas fája tetejetlen.  

Így van hát az, amikor a hegyek magasában a Fényre várunk. Elragadtatással. Boldogan ámulva.

Ki tüzesen vágtatva. Ki bolygókkal bolyongva.

 

Borítókép: A kő marad. A Zlatnite Mostove (angolul: Golden Bridges) nevű természeti tünemény hó lepte aranyhídja a tél utóvédharcainak idején a Szófia fölött magasodó Vitosa-hegyen Bulgáriában, 2018. április 1-jén. (Toót-Holló Tamás felvétele)

 

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.