Áldást kérni, áldást osztani vagy áldást kinyilvánítani?

A honlapra szánt anyagokat olvasva Márta azt kérdezte, hogy szerintem valóban az-e a helyes kifejezés a garabonciás áldás kimondásakor történtek leírására, hogy ott áldás osztása zajlik. Mert talán nem mindegy, hogy áldást osztunk, vagy áldást kérünk. Nyelvi finomságnak tűnt ez a kérdés, de aztán hozzátette azt is, miért kérdezi.

Elmondta, hogy neki nagyon rokonszenves az, hogy az unitárius házassági eskü közben, s egyben annak rítuskörnyezetében áldást kérnek nekünk a lelkészek a házasságunkra.

Ez volt az a pillanat. Amikor Sándi mellett állva Erika felemelte a kezét, minden megemelkedett. Hazaértünk a magasban

Mint Márta helyesen felidézte, nagyon szép volt az üzenete annak a kérésnek. Miközben az osztás esetleg kéretlen adakozásnak is tűnhet. Nagyon szeretem Mártával ezeket a finom és érzékeny témafelvetéseket és beszélgetéseket. Mert az is nagyon jó bennük, hogy miközben kifejtjük az elképzeléseinket, már olvassuk is egymás gondolatait. Tudjuk, hogy a másik mit miért mond és kérdez.

Tudtam, hogy mi motoszkál benne, amikor ezt kérdezi. Hogy nehogy úgy tűnjön, hogy itt bárki bármilyen nyomulásba fog azzal, amit csinál. Hogy csak úgy osztogat ezt-azt, mint ahogyan az ingyenes szórólapokat terítik az utcán a diákmunkások.

S minthogy tudtam, hogy ez van a kérdése mögött, eleve az egókérdés megkerülhetetlen kibontásával kezdtem a válaszomat. Azzal, hogy van bennem kellő alázat. S nem gondolom, hogy nekem jogom lenne kéretlenül bármivel is előállni.

Inkább az alázat, éppen az alázat az, ami miatt ódzkodnék az áldás kérésének kifejezésétől. Hogy nehogy felmerüljön bárkiben, hogy valamit – ha nem is tőlem, de – az én közvetítésemmel kérni kell.

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a garabonciás a Fény őre, s a Fény őrzésének felkérdezője, akkor a garabonciás áldás osztása valahogy inkább olyan, mint a fény szétszórása. Vagy a Fény átengedése, bebocsátása valahová. Mintha felhúznánk a redőnyt egy elsötétített szobában, amelybe a redőnyök eltüntetése után egyszerre csak beárad a Nap áldó, sugárzó, ragyogó fénye.

Vagyis én ilyenkor nem vagyok más, nem vagyok több, mint egy amolyan redőnyös. Abban, legalábbis abban, ahogyan a Fényt megosztom. Másban persze talán másképpen is lehet ez. Ahogyan igéző, bájoló és regölő szavakat szólok, abban már ott van az időtlenül ősi örökség. Mert ez már az áldás kinyilvánítása. Igéző mondatokat szólva. A szavakkal szólás mesterségét gyakorolva.

Az igazi kérdés inkább az lehet, s itt már Márta alapkérdését elhagyva szövöm tovább a gondolatokat, hogy mégis mi jogosít fel engem arra, hogy a Fény megosztója legyek.

Nos, amit erre első közelítésben válaszolhatok, az bizony nagyon egyszerűnek, nagyon hétköznapinak tűnhet. Miközben nem az, s ezért a második megközelítésben jelezni is fogom, hogy mennyire nem az.

Első közelítésben erre viszont rögtön megvan a nagyon egyszerű, de nagyon is szívből jövő válaszom.

Az jogosít fel arra, hogy egy-egy garabonciás áldást másokkal megosszak, hogy boldoggá tesz, hogy ezt megtehetem. S hogy boldog emberként gondolom azt, hogy boldog vagyok, hogy ezt az egészet megcselekedhetem. S hogy a boldogságomat a szerelemnek köszönhetem, s ahogy ezt teszem, azzal a magam boldogságát az Ég szerelmére az Ég szerelmével is eljegyzem.

A boldog szó révülő, bájoló, zsongó és zsibongó ismétlődése ebben a gondolatmenetben nem véletlen. Valójában ez is az unitárius házassági eskü unikális, boldogságfaktorát tekintve vitathatatlanul unikális részét idézi ez a motívumsor is.

És ez már a második megközelítés maga. Ugyanis nagyon nem magától értetődő ám, hogy egy házassági eskü szövegében a pár boldogsága egyáltalán szóba jöjjön. Hogy a boldogság vállalása, szorgalmazása ennyire szem előtt legyen. Holott az unitárius eskü szövegében ez a motívum nagyon is előjön. Két ízben is. Hogy aztán ott legyen minden ízünkben-porcikánkban.

Az első ilyen motívum az, amikor a házasságkötés megáldása során az unitárius eskü azt mondja, hogy kinek a jobb kezét jobb kezemben tartom, azt hű és igaz szeretettel kívánom boldogítani.

Ilyen ez. Élni és örvendeni, kívánni és boldogítani

A másik ilyen motívum az, amikor a híres, a keresztény egyházak házassági szertartásain mindig vissza-visszaköszönő, a holtomiglan vagy holtáiglan tartó együttlétet megígérő, megvalló felsorolást az unitárius eskü kiegészíti azzal, hogy nemcsak az a fontos, hogy a hitvestársammal élek, tűrök és szenvedek, hanem a „vele élek” után rögtön úgy folytatja, hogy „vele élek, örvendek”.

Nem kérdés, hogy boldoggá akarom tenni őt. A másikat, akit annyira szeretek, hogy feleségül veszem. Vagy hogy feleségül megyek hozzá. S ha vele élek, az első dolgom az, hogy örvendjek. Mindent megelőzve, ami már és még a tűrés és a szenvedés dolga. Mert az első dolgunk a boldogság és az öröm. Hogy ha már vele élek, legelőbb is vele örvendjek.

Mit kell még ehhez hozzátennem, ha már eleve is az ősi magyar szerelemvallás örömével boldogítom magamat és másokat?

Nem sokat. Legfőképpen mégis azt, hogy hálás vagyok Mártának és az ő hitének azért, hogy az unitárius házassági eskü szövegét vele együtt kimondhattam, mert ezzel az ősi magyar csillaghit örömvallása felé is szabadon utat találhattam. Ahogyan magamnak, úgy kettőnknek is. A Corvin-negyedben tartott unitárius esküvő után a szomolyai léleklyukak közt tartott garabonciás esküvő felé is.

Pillanatkép szerelmi házasítás után. Ahogy a férfi és a nő, úgy a két ide meghívott tokaji bor – a Szerelmi Furmint és a Szerelmi Hárslevelű – is szépen egymásra talált

Ahol aztán pálinkáspoharakból haraptuk ki magunknak a tüzet. S ezzel visszamenőlegesen megint csak az unitáriusokat találhatjuk meg. Őszinte elismeréssel, egy szerelemvallás minden örömével, s annak is minden ragyogó csillaghitével. Róluk, az unitáriusokról tartja ugyanis azt a református mondás, hogy nekik kicsit mindig testesebb a pálinkáspoharuk alja.

Nincsen ezzel semmi baj. Egészségükre. S nekünk is az egészségünkre. S hozzá még az Ég szerelmére.

Határhelyzetben, mint a garabonciások a falu szélén. Mi pedig a templom ajtajának küszöbén

Az Ég szerelme felől nézve azonban van itt még valami, ami a garabonciás áldás kinyilvánításához tartozik, s amivel itt feltétlenül érdemes még előhozakodni.

Mert túl a legelső és legelébb való jogosítványon, a boldogságon, van még valami, ami a garabonciás áldás megosztásának lehetséges jogosítványai felé vezet.

Igen. Boldog vagyok. S azonközben vagyok boldog, hogy Mártával házasságban élek.

S igen. Van még valami. Író vagyok. S azonközben, hogy író vagyok, a garabonciások mágikus fekete könyvével adós bizony már nem maradok. Mert megírtam hozzá a magam részét. Hogy azt, ami a hiedelemmondákban erről ott él, az most már velünk is ott éljen. Itt és most. Ne csak az ősiségben, hanem a mában is. A jelenben is. Minden pillanatban, amelyben benne élhetünk, ha élni és örvendeni éppen most adatott meg nekünk.

És ez az, amiről ezen a honlapon máshol is írok. A Tudástár azon részében, ami arról szól, hogy mi fán is terem a garabonciás. Túl azon, hogy ez persze nem kérdés: a tetejetlen fán.

Mert a dalt mindenki ismeri. Legfeljebb az nem magától értetődő, hogy a holló itt is a garabonciáshoz köthető. Pedig így van.

Imhol kerekedik egy fekete felhő. Abban tollászkodik sárgalábú holló.

A felhőt, a fekete viharfelhőt kerekítő holló nem véletlenül rejtezik éppen a felhő belsejében. Nem véletlenül: hiszen ő az, aki a viharistenségek tudományához hasonlatos bűbájossággal a sötétlő felhő viharos gomolygását kelti. S nem mindennapi erővel teszi: egészen nyilvánvalóan valamiféle túlvilági tudomány birtokában, s valami isteni küldetés képviseletében végzi.

Ezt az analógiák is világosan mutatják. Ha a sárgalábú, fekete holló ebben a pozíciójában nem isteni erők birtokosa lenne, nem fordulhatna elő, hogy a helyébe ugyanezen népdal más variánsaiban maga a csodafiúszarvas, a magyar ősvallás ikonikus alakja, az Égatya Isten fia kerüljön.

Erre a leghíresebb példa Sebestyén Gyula Regős-énekek című gyűjteményében található. Az Erdélyi István tanító lejegyezte regös misztérium szövegéhez fűzött jegyzetben Sebestyén Gyula – szintén Erdélyi István gyűjtésére hivatkozva – itt adja meg azt a variánst is, amelyben a holló helyén a csodafiúszarvas bukkan fel.

A sárgalábú fekete holló lábán felcsillanó sárga fény persze a magyar őshagyomány asztrálmítoszi keretei között értelmezhető igazán. A holló lába fényes, a teste sötét. Ez maga a napos-holdas hagyomány, amelyben a sárga szín mindig a Nap fénye, az Aranykor üzenete. Az pedig, hogy a sárga szín éppen a holló lábán jelenik meg, a hermetikus hagyomány ismeretében kiteljesedő tudás. Ahogy Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának tanításai őrzik. Ami fent van, az van lent.

A fény van fent, de a holló sárga lábán ez a fény a sötét föld barázdái közé is bármikor odatéved.

A sötétség, a föld sötétsége van lent, de a holló fekete teste körül kerekedő viharfelhőben ez a sötétség is bármikor az égbe érhet.

Vegyük észre aztán azt is, hogy a sárgalábú fekete holló testén sötétlő és pompázó két szín ugyanaz a két szín, mint amelyik a garabonciások aranycsatos fekete könyvén is ott sötétlik és ott pompázik.

Azon a valaha volt, a hiedelemmondákból elénk tűnő könyvön, ami most már nemcsak valaha volt könyv, hanem velünk élő könyv is. Mert megírtam. Ajándékba kaptam, s ezért magam is csak ajándéknak szántam.

És akkor most, ezzel a két színnel – az éjfekete és az aranysárga színnel – érkezünk el újra csak annak tanításához, hogy – túl azon, hogy boldog – mégis mi jogosítja fel a garabonciást arra, hogy az Ég és a Föld Menyegzőjét magunk köré hívó áldás oldó és kötő szavait bármikor kimondhassa.

Az jogosítja fel, hogy az arany őt beragyogó fényessége a nappalnak a napsugár fénypászmáival cifra fénye, s ezzel a napsütötte tiszta Ég fölénk magasodása. Égatya Isten a tetejetlen fa ágaival ágas, ragyogó jelenléte.

S az jogosítja fel, hogy a fekete szín őt rejtve rejtőztető sötétsége a föld rögeinek sötéten termő vidéke. Boldogasszony Földanya ölének rögökkel rögös, a tetejetlen fa gyökereivel bogos, szüntelen teremtése.

Ezért, ezzel a teljességgel, az Ég és a Föld Menyegzőjében benne foglalt teljességgel van hát az, hogy egyáltalán elhangozhat a garabonciás rítus közben a garabonciás próbatételes kérdése.

A magyar folklórhagyományban a garabonciásról megőrzött leghíresebb kérdés. Ami formája szerint kérés. De valójában persze kérdés. Felkérdezése a csillaghit tudásának.

S akkor az unitárius esküvői áldás boldogságtudatának felidézése után idézzük meg itt kissé részletesebben a garabonciás áldás boldogságtudatát is. Kezdve onnan, hogy a garabonciás ilyenkor mindig tejet és kenyeret kér. A tej és a kenyér kérése pedig ugye annak bűbájos erejű firtatása, hogy jelen van-e annál a háznál a tej és a kenyér képében megjelenített csillagvallás és naptisztelet.

Ha a garabonciás kedvező választ kap, s egy esküvő természete már csak olyan, hogy ilyenkor mindig kedvező, igenlő választ kap, akkor áldást oszt – bőséges termést, jó életkilátásokat ígér. Az Ég és a Föld Menyegzőjének örömhírében osztozik a környezetében mindenkivel.

A garabonciás híres, áldást osztó mondata a következő:

„Attál, adol is, volt is, van is, lesz is!”

Ez hangzik hát el termékenységáldásként, de ezzel együtt itt már örömet megvalló, boldogságot termő áldásként is a garabonciás esküvő rítuscselekményében is.

Mert ha a házasuló pár jól vizsgázik a próbatételes kérdésre adott válasszal, s azt tanúsítja, hogy ők bizony adnának tejet és kenyeret a nagy garral érkező vándornak, akkor a garabonciás örömmel állapíthatja meg, hogy szót emelhet értük.

S szót emelni itt már nem más, mint Ég szerelmére szólni.

Megállapítani, hogy akik előtte állnak, olyan párt alkotnak, akik tudják még a tej csillagokkal rokon hatalmát. Tudják hát, mit jelent nekünk az égi tejes út minden varázsa.

Megállapítani, hogy akik előtte állnak, olyan párt alkotnak, akik tudják még a kenyér életet termő hatalmát. Tudják hát, mit jelent nekünk az anyaföld minden ajándéka.

Megállapítani, hogy akik előtte állnak, olyan párt alkotnak, akik magukhoz fogadják a tej és a kenyér egybekelésének lakodalmát. Tudják hát, mit jelent nekünk az Ég és a Föld Menyegzője, ha lakodalmat laknak rajta.

S ekkor mondja a garabonciás a rítus során, hogy akik előtte állnak, lakjanak lakodalmat. S legyen a lakodalmuk meglakása éppen a boldogság soha nem szűnő marasztalása.

S ekkor már nem próbatételes, hanem nyílegyenesen suhanó kérdést tesz fel azoknak, akiket lakodalmat lakni bocsátana hát előre a hét rendbéli úton. Megkérdezi előbb az asszonytól, aztán pedig a férjről, hogy felteszik-e az életüket arra, hogy egymás boldog hitvestársai legyenek. S amit kérdez, azt úgy kérdezi, hogy amit válaszul kap, már arról is hitvallást kér.

S ezt már kérdés közben is nagy garral garálva, az ősi magyar nyelv ikerszavait megidézve és megigézve mondja, azt is külön megtudakolva, hogy vajon a válasz hogyan szól majd hozzá.

Szívvel-lélekkel? Szíves-örömest? Ízig-vérig? Igen. És persze igen. Mert mi más lehetne a válasz akkor, amikor az ikerszavak bűvös-bájos összetartozása itt is csak az Ég és a Föld Menyegzőjének összetartozását üzeni. S ezért van az, hogy amikor itt igent mondasz, nemcsak a boldogságra, hanem Ég szerelmére is igent mondasz.

S hiába, hogy ez éppen az ősi csillaghit szerint volna így, ez az igen akkor is ugyanaz az igen, mint ami éppen akár az unitárius eskü szövegéből is felénk figyel.

Mert Egy az Isten.


Hollók a Corvin-negyedben – szószéken is csak szótlanul. Egyet se szólva, de azt is lassan mondva

 

Borítókép: Minden Egy. Csillár fénye világítja meg a feliratot a Bartók Béla Unitárius Egyházközség (1092 Budapest, Hőgyes Endre u. 3.) templomában 2017. július 8-án. (Oláh Gergely Máté felvétele)

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.